Am I obsessed with you?

33. rész

33. rész.

- Nézd Vicky én ebben nem akarok részt venni. Csak el akartam mondani ne érjen meglepetés szerűen. Ennyi az egész.

- Értem. –motyogtam halkan.

Szoborrá dermedve álltam Dylen előtt. Miért is hittem azt, hogy itt nyugtom lesz egy darabig.

- Most megyek. Sok sikert az elkövetkezőkhöz. –odahajolt és egy puszit nyomott az arcomra, majd kisétált.

Leültem a kanapéra és gondolkozni kezdtem. Végülis lehetne ennél sokkal rosszabb is. Őszintén azt hittem sokkal rosszabb dolgot fog közölni Dylen, de a következményekre gondolva ez sem elhanyagolható. Mit kellene most tennem? Nehéz belátni, de ebben az ügyben tehetetlen vagyok. Csak ülök és megvárom a holnapot, mikor megint változik majd minden. Előről kezdődik az egész. Újra és újra. Az egyetlen ésszerű dolog ami eszembe jutott az hogy beszélnem kellene Nickkel. Felálltam és elindultam a szobámba. Azon gondolkoztam mit is mondjak neki. Nem lesz boldog az biztos. Felértem és a telefonomért nyúltam. Abban a pillanatban meggondoltam magam. Miért is szóljak neki előre? Ha belegondolok rá nagyobb hatással lesz az egész. Őt jobban érinti, s azok után amit velem tett nem árt neki. Igen azt hiszem hagyom. Had lepődjön meg holnap. Ledőltem az ágyamra és fáradtan megdörzsöltem a szemem. Valamivel el kellene foglalnom magam míg itt vagyok. Nem ülhetek itthon egész nap. Majd apuval beszélek erről.

Aggie késő délután ért haza, láthatóan repdesett a örömtől. Minden rendbe jött az életében , minden ami miatt aggódott megoldódott. Malibuban volt a legjobb barátnőjével és álmai pasijával. Jelenleg nem kellett neki ennél több. Átment Vicky szobájába, s látta hogy barátnője filmet néz a laptopján. Felkapcsolta a villanyt, amitől Vicky kissé megijedt majd leült mellé. Ránézett a képernyőre és rosszallóan megcsóválta a fejét.

- P. S. I love you? Miért kínzod magad?

- Nem kínzom magam. Szeretem ezt a filmet. Tudod, hogy szeretem. –néztem rá sértődötten.

- Mi történt már megint, hogy ezt nézed?

Megütközve néztem rá. Mintha gondolatolvasó lenne. Muszáj valakinek beszélnem róla.

- Holnap benne leszek az újságban. –mondtam ki lassan.

- Miért? –csodálkozik.

- Mert megláttak mikor Nick utánam szaladt és megcsókolt. Paparazzik. Sok képet csináltak. –sóhajtottam. – És rájöttek arra is, hogy ugyanaz a lány vagyok akivel Nick nyáron volt.

- A francba. –ugrott fel Aggie hirtelen. – Ezt nem hiszem el.

- Nekem mondod? Holnap megjelenik az újságban és engem mindenki egy ribancnak fog nézni akivel Nick megcsalja a „barátnőjét” az aranyos és ártatlan Nicolt. –puffogtam.

- Nicknek sem lesz jó a holnapi napja. –próbált felvidítani. – Sőt ő még nálad is rosszabbul járt. –nevetett fel. – Ugye nem mondtad el neki?

- Dehogy mondtam. – ezért szerettem annyira Aggiet. Mindig egy rugóra járt az agyunk.

- Helyes. De te ezt honnan tudod?

- Emlékszel Dylenre? Tegnap este ő is ott volt.

- A csöndes macsó? –mosolyodott el.

- Igen, ma itt járt és ő mondta. A testvére is egy a sok közül aki készítette a képeket.

- Mit keresett ő itt? Hogy jött rá hogy te vagy az?

- Nem tudom. Meg akart ismerni azt hiszem. Hát…meglátta a Nickkel közös képeket. – hajtottam le a fejem.

- Milyen képeket?! Te elhoztad őket ide? Vicky!

- Sajnálom, én csak…nem tudtam őket otthon hagyni. Muszáj volt elhoznom.

- Így már mindent értek. –huppant le újra az ágyra. Nyugodj meg minden rendben lesz. Csak pár paparazzi a ház előtt, meg pár…ööö millió szitkozódó üzenet Twitteren, az újságokban szóval semmi…semmi különös.

Gúnyos szemmel néztem rá.

- Te aztán megvigasztalod az embert.

Mosolygott majd szó nélkül átölelt. Ebből rögtön tudtam bármi is történik, mindenben számíthatok rá. Apa nem sokkal később hazaért és azzal fogadott bennünket, hogy talált egy nagyon jó éttermet úgyhogy öltözzünk és szedjük rendbe magunkat. Boldogan készülődtem, mindig is szerettem étterembe járni. Főleg elegáns éttermekbe, ahol ki kell öltözni mert van úgy mond etikett és nem jelenhetsz meg akárhogy. Az alapján amit apa mesélt erről az étteremről ez is olyannak tűnt. Így egy bő fél óra, na jó inkább egy óra múlva már a kocsiban ültünk. Mikor odaértünk alig hittünk a szemünknek. Maga az étterem a parton volt, pálmafákkal körülvéve. Mellette közvetlenül volt egy Beach Club amivel(mint az később kiderült egy folyosó kötötte össze). Hiába Malibuban a víz és a strandolás jelentett mindent. Még egy elegáns étteremet is összekötnek egy Beach Clubbal. Ez számomra teljesen összeegyeztethetetlen. Az étterem belülről is igazán lenyűgöző volt. A sok növény, a sok színűség egzotikus hatást keltett. Az étlapot nézve Aggieval tanácstalanul néztünk össze. Sok ismerős étel volt, de szokásunk, hogy ilyenkor valami ismeretlent próbálunk ki. Volt egy nagyon cifra nevű talán olasz lehetett én azt választottam. Aggie mosolyogva bólintott és ő is azt rendelte. Miközben vártuk az ételt odafordultam apuhoz és feltettem neki azt a kérdést ami szinte egész nap foglalkoztatott.

- Apa mit szólnál ahhoz ha dolgoznék valamit?

Először meghökkent, majd komolyan rám nézett.

- Miért akarsz dolgozni?

- Nem tudom. Kell valami ami eltereli a figyelmem. Arra gondoltam, hogy nem tudnál e olyan kisegítői munkát keríteni nekem, mint Párizsban. Elvégre itt is elég divatbemutató meg szalon van. Vagy akár egy szerkeztőségnél is lennék kisegítő. Mindegy csak foglaljam le magam.

- Ha tényleg ezt szeretnéd, holnap körülnézek az ismerősök között rendben?

- Köszönöm apa. Én meg írok egy önéletrajzot.

- Nem hiszem hogy szükség lenne rá drágám.

- De igen. Lássák azért, hogy már előtte is csináltam ilyet. Beleírom a tapasztalataimat. –nevettem rá.

Aggie eddig szótlanul ült. Azon gondolkozott, hogy neki meg sem fordult a fejében ez. Végre eltölthet fél évet úgy hogy nem csinál semmit. Vagyis, hogy csak magával foglalkozik. Pihen, lazít, olvas és persze ki ne hagyjuk Ethant. Ő is sok időt igényel. Remélhetőleg még többet fog. Vicky ránézett és megszorította a kezét.

- Nyugodj meg Aggie természetesen rád mindig lesz időm. Én egyszerűen csak nem bírok egy helyben ülni. A közös vásárlásokat és pletykákat úgysem fogod megúszni. –nevettem rá.

- Tudom, tudom csak furcsálom. De ha tényleg ezt szeretnéd. –mosolygott.

Kiderült, hogy Aggie és én polipot kértünk valami sárga ragacsos mártásban. Őszintén? Nem volt étvágygerjesztő. Mindketten ettünk belőle pár falatot, de többet nem bírtunk. Apa halálra kacagta magát a fejünkön mikor elénk rakták az ételt. Helyette rendeltünk egy egyszerű desszertet. És igen néha az egyszerűség jobb…

Este még Aggieval kitárgyaltunk mindent, nevetséges terveket készítettünk a paparazzik ellen. Beszéltünk Skypon az otthoniakkal akik –bár eddig nem vettem észre –nagyon hiányoztak. Josh is írt nekem, hogy mi van velem. Elmondtam neki mi vár rám, mire próbált vigasztalni, de nem ment neki. Egy idő után fel is adta és csak annyit írt: „bármi is legyen én itt vagyok neked”. És pont erre volt szükségem. Milyen irónikus. Egy hónapja még én kerestem a figyelmet és mindent én akartam most meg akaratlanul és megkapom. Mindegy az élet új kihívásai elől nem szabad elfutni. Mindig minden okkal történik. És én hiszek ebben. És bármi is fog történni, szembenézek vele.

32. rész

Hosszú szünet után itt is a folytatás. :)

32. rész

- Mégis a francot keres ő it? Mit? – fogtam a fejem miközben fel-alá sétáltam az ablak előtt. Aztán egy pillanatra átfutott az agyamon… mi van ha ez valami büntetés? Mondjuk az elmúlt hónapokért. Mikor hát valljuk be tényleg rossz voltam. Az a sok hazugság, megtévesztés. Talán néha imádkoznom kéne elvégre katolikus vagyok…vagy valami olyasmi. Őszintén nem tudom. Mert ez engem nem érdekelt. Egészen eddig. Azt hiszem kihúztam a gyufát Istennél és azért küldi rám az összes bajt minden srác formájában. Tényleg imádkoznom kéne…

Vettem egy mély levegőt, aztán még egyet. És még egyet. Na tényleg ez volt az utolsó. Lassan elindulok a lépcsőhöz, lesétálok és elérem az ajtót. Gyorsan a tükörbe pillantok, tipikus futás utáni zilált kinézet s mellé egy kis izzadtság szag. Igen még nem volt időm letusolni. Azt legfeljebb érezni fogja csak, gondolom sötéten és kilépek az ajtón. A friss levegő megcsapta arcomat és meglepően kellemes volt. Semmi los angelesi szmog, amiről mindenki beszél. Mielőtt idejöttünk utánanéztem: azt írták egész LA felett érződik. Már pedig tévedtek, Malibuban nem. Lassan haladok tovább mikor meglátom s ő is rám néz. Magabiztos arc és kicsit talán gúnyos? Azt hiszem igen. Tényleg gúnyos. Alig láthatóan kérdően felhúzom a szemöldököm, de nem reagál rá. Odaérek elé és mindenféle bevezetés nélkül csak annyit mondok:

- Mit keresel itt? –azt már meg sem kérdezem tőle honnan tudja hogy itt lakom, úgy tűnik erre mindenki tud mindent.

- Tudod –kezdte lassan – gondolkoztam egy kicsit. És meglepő de igazad volt tegnap. Tényleg nem ismerlek, de most eljöttem hogy megismerkedjünk. –fejezte be és kihívóan rám mosolygott.

Tátott szájjal meredtem rá. Szavaiból semmi megbánás nem áradt csak a hihetetlen nagy önbizalom ami talán már beképzeltségbe csapott át.

- Hát Dylen, nagyon kedves tőled tényleg, de én nem akarlak jobban megismerni. Van nekem elég gondom nélküled is. –közöltem vele nyugodtan és már fordultam hátra, mikor gyorsan válaszolt.

- Szerintem pedig megakarsz ismerni. –kuncogott. –És ugyan már mi az hogy sok gondod van? Nem lazítani jöttetek ti ide? És nem akarok bunkónak tűnni, de nekem úgy tűnik, mintha nem mernél eljönni velem. Félsz a kihívásoktól. –jelentette ki egyszerűen.

Nem tudom mit vétettem. Komolyan melyik bűnömmel érdemeltem ki ekkora büntetést?

- Szóval te lennél a kihívás?

- Én bizony. –mosolygott rám, mire én akaratlanul is elkezdtem azon gondolkozni milyen jól mutatna rajta egy testhez tapadó fehér póló, ami kiemelné az izmait…

- És mit terveztél mára Casanova? – vigyorogtam rá felszabadultabban. Lehet hogy Nick és az összes hülyeség után pont rá van szükségem. Ma igen.

- Először is elmotoroznánk egy kicsit a környéken aztán elnézhetünk pár helyre. Ismerek sok olyan helyet ahol lehet egy kicsit ’lazítani’. Már ha érted mire gondolok. –kacsintott rám, de én a motor szónál leragadtam. Imádtam motoron ülni. Vezetni még sosem engedtek, de eldöntöttem, ma igenis fogok. Valahogy ráveszem Dylent. Elvégre egy kis szempilla rebegtetés és kacérkodás és belemegy. Tapasztaltam már mi kell egy ilyen típusú srácnak. Egyedül azt nem értettem, hogy olyannak nézek ki akitől ezt megkapja? Mert szerintem nem. Vagy talán ez a kihívás izgatja fel? Ezt már elképzelhetőbbnek tartottam. A gondolatra hogy milyen esélytelen dolgot remél Dylen elmosolyodtam. Játszunk akkor egy kicsit.

- Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd. Kapsz egy esélyt. Viszont most várj meg. Letusolok meg átöltözök. Gyere be nyugodtan. –lettem kedvesebb egy kicsit és beinvitáltam. Lassan betolta a motorját majd besétált a nappaliba.

- Mi lenne ha együtt fürödnénk? –fordult felém hirtelen, ugyanazzal az ellenállhatatlan mosollyal, ami a lányok többségénél bevállt, de nálam hatástalan. Ismerem én a fajtáját.

- Álmodj csak. –mosolyogtam rá majd hozzátettem: - Lehet sokáig fog tartani, addig nézz tévét vagy valami, kösd le magad! –intettem neki és felsiettem a szobámba. Kiválasztottam a ruhám majd indultam is tusolni. Miután becsuktam az ajtót egy pillanatra gondolkozni kezdtem, de aztán bezártam. Jobb lesz ez így.

Amennyire tudtam siettem. Ez azt jelenti nálam, hogy a szokásos fél/egy óra helyett tizenöt perc alatt végzek. Magyarul nem siettem el semmit. Kilépve a fürdőből azonban váratlan látvány fogadott. Dylen háttal nekem az asztalomnál ált és valamit bámult. Hangosan megköszörültem a torkom mitől összerezzent és gyorsan rám nézett. Arcáról eltűnt az a megszokott gúnyos kifejezés helyette hihetetlenkedve mért végig.

- Mit kutakodsz te a szobámban? –léptem mellé dühösen, de az asztalomhoz lépve ledermedtem. Nem mást nézegetett, mint a Nickkel készült közös képeimet. Bármennyire is otthon akartam őket hagyni, otthon a gardrób aljába bedobva, mégis képtelen voltam rá. Muszáj volt elraknom és magammal hoznom. Egy kis emlék a múltról. Viszont az album akkor sem volt elől. Elraktam a fiókom legaljára nehogy Aggie megtalálja és faggatni kezdjen. Újra ránéztem. – Te benyúltál a fiókomba?

- Én csak kíváncsi voltam és szerettem volna többet tudni rólad. –kezdte bűnbánó arccal, ami igazán meglepett. Létezik az hogy tényleg megbánta amit tett? – Nekem fogalmam sem volt róla, hogy te vagy az a lány. – folytatta és tényleg zavarban volt.

- Milyen lány? –értetlenkedtem még jobban, s közben anélkül, hogy bármelyik képre rá is néztem volna visszaraktam a fiókba őket.

- Az újságból. Aki a Jonas fiúval járt. Én csak most tudtam meg.

- Ez miért olyan fontos? –értetlenkedtem továbbra is mert őszintén egy szavát sem fogtam fel. Mi az összefüggés? Nem értettem.

- Tudod mit? Hagyjuk. Mennem kell. Azt hiszem ezt majd máskor bepótoljuk. –hadarta és gyorsan kisietett a szobámból.

- Micsoda?! Azt már nem! Igenis el fogod mondani hogy mi folyik itt! –rohantam utána és a lépcsófordulónál elé is kerültem. – Kérlek mond el. –néztem rá komolyan, mire kelletlenül elhúzta a száját.

- Jó legyen.

Aggie mosolyogva sétált a parton Ethan kezét szorongatva. Olyan boldog volt. Régen nagyon régen érezte azt amit most. Évek óta nem volt barátja, nem tudott bízni bennük. Az ok egyszerű: csalódás az előző pasiban. Ezt előbb utóbb mindenki megtapasztalja. Igaz lányok? Tudjuk milyen mikor cserben hagynak minket. Az, aki őt ennyire megbántotta Thomas volt. Thomas a suli középpontja, a szőke hajú, művészi Thomas. Visszaemlékezve nem is tudom volt e olyan lány akit teljesen hidegen hagyott volna. Ő nem a testével hódított(bár az sem volt figyelmen kívül hagyható), hanem stílusával amiben egyszerre megvolt a romantikus érzékiség és a szenvedély. Aggiet is rögtön elbűvölte. Felsőbb évfolyamba járt, mint ő de ez is csak egy plusz pont volt a srác számlájára. A találkozás tipikus: az iskolai színdarabban ismerkedtek meg. Onnantól már simán ment minden. Első randi, első csók majd az ezeket követő boldog 8 hónap. Vagyis 9. Ki gondolta volna hog úgy fog végződni, ahogy? Az iskolában Tom helyzete kezdett változni. Az addigi klikkje egyre többször „megfeledkezett” róla és nemes egyszerűséggel kihagyták őt minden buliból. A pletyka pedig az volt hogy ennek az oka Aggie. És hogy mi baj volt Aggieval? Na ez egyszerű. Csak annyi hogy okos volt és nem volt pom pom lány. És ennyi. Tom persze érezte hogy választania kell és ezt meg is tette. A végeredményt pedig tudjuk. A leglényegesebb dolog viszont most jön: a szakítóduma. Nem mellékes dolog. Ezt is minden lány tudja. Nos, Tom így szakított Aggieval:

„- Bocsi, tudom hogy a kapcsolatunk már elég komoly de most összezavarodtam és úgy érzem nem tudom tovább folytatni. Én egy szebb lánnyal szeretnék járni.”

És ennyi. Kedves nem? Másnap pedig egy pom pom lányt ölelgetett. Aki Aggiehoz képest egy bányarém volt. Nehogy azt higgyétek hogy bajaim vannak a pom pom lányokkal. Mert nincsenek. Csak néhányukkal. Na jó nagyrészükkel. Mindenesetre Tom nem úszta meg a dolgot. Erről mi gondoskodtunk…de ez már egy másik sztori. És ez a történet miért volt érdekes? Azért, hogy megmutassam most, hogy Aggie talált újra magának egy srácot akiben megtudott bízni ilyen hamar mennyire boldoggá is teszi őt. Az előzmények ismeretében ez máris jobban látszódik.

Egész délelőtt együtt voltak Ethan meglepte őt egy piknikkel, hogy különlegessé tegye az „első hivatalos randijukat”.  Aggie úgy érezte magát, mint egy álomban. És higgyétek el sose akart felébredni… Most pedig séta a parton kéz a kézben. És igen ez egy igazi, beteljesült álom.

Folyt. köv.

Tudjátok sajnálom. Tudom ígértem valamit és nem tartottam be. Őszintén nem tudom van e még valaki egyáltalán aki felnéz a blogomra akár igen akár nem csak azt szeretném közölni hogy igenis befejezem a blogomat. Vissza kell kicsit rázódnom  mindenbe de biztosan befejezem. Egyrészt miattatok akik olvastátok/olvassátok másrészt pedig magam miatt. Nem szeretek félmunkát hagyni másrészt meg ebbe a történetbe a saját életem érzelmeit raktam bele és mindig örömmel írtam. Most pedig újra megpróbálom...kicsit talán más lesz, de azt hiszem ez nem baj mert mindannyian változunk.

31. rész

A bocsánatkéréseimmel tele lehetne írni az egész oldalt szóval inkább írtam nektek egy piszok hosszú részt. Tényleg sokat foglalkoztam vele ezért szeretném, ha írnátok véleményt róla. Remélem tetszeni fog!

31. rész

Kábultan nyúltam le a telefonomért, mindvégig azon gondolkozva miért is hívott. A fülemhez emeltem a telefont és beleszóltam:

- Josh! Hát te hogy-hogy felhívtál? –dadogtam.

- Vicky, én beszélni szeretnék veled.

Na ki gondolta volna…

- Oké, de miről?

- Nem akarok kertelni, csak túlesni ezen a bizonyos kínos beszélgetésen. Rólunk szeretnék beszélni.

Higgyétek el ez volt az a téma amiről a legkevésbé sem akartam beszélni. Visszafogott lélegzettel hallgattam.

- Őszinte leszek veled. Nem is tudod mióta töprengek azon, hogy felhívjalak-e vagy sem. És most végre beszélünk.

A világ másik végén is éreztem milyen izgatott.

- Tudod…hiányzol.

- Josh! Nekem időre van szükségem. –vágtam a szavába. Nem akartam hallani a mondata végét. – Ezért jöttem el Sydneyből. Teljesen össze vagyok zavarodva…Tudod, ha most azt mondod nekem, hogy hiányzol és szeretsz, nem tudok rá mit felelni. Kérlek ne bonyolítsd túl a helyzetet! –keltem ki magamból.

- Nyugi Vicky! –csitított nevetve, amitől csak még idegesebb lettem.

- Mi olyan vicces?

- Én csak azt akarom mondani, hogy hiányzol . Végre visszakaptam az igazi Vickyt. Azt a Vickyt aki régen nagyon jó barátom volt.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, de utána rájöttem mekkora idiótát csináltam magamból egy perccel ezelőtt.

- Szóval csak barátként hiányzom? –kérdeztem mentve a menthetőt?

- Azt hiszem mindkettőnknek jobb ha ennyiben maradunk.

- Nekem is hiányoztál mint barát. Ez az egész ’sztárság’ előtt. –mosolyodtam el.

- Igen, minden ott romlott el, de nagyon örülök, hogy észhez tértél.

Egy dologra kifejezetten kíváncsi voltam, s nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá.

- Mit mondtál a médiának, miért szakítottunk?

- Azt, hogy szakítottam veled, mert már az idegeimre mentél…-nevetett fel.

Hát persze…gondoltam, hogy nem fog szépet mondani, de erre nem számítottam.

- Azt hiszem ezt megérdemeltem. –mondtam keserűen.

Még beszélgettünk egy kicsit, főleg otthoni dolgokról, mikor hirtelen megszólalt:

- Tényleg, azt ugye tudod, hogy Nick Jonas is Los Angelesben lakik? Vigyázz, össze ne fuss vele! Az a szemétláda még azt sem érdemli meg, hogy rá nézz.

Elakadt lélegzettel hallgattam.

- Persze, majd…majd észben tartom. Most…mennem kell…ööö…szia.

Ennyit tudtam kipréselni magamból, s már ki is nyomtam a telefont. Arcomat a kezembe temetve ültem le a napozóágyra, s a hangulatomon az éppen kisütő nap sem tudott javítani.

Aggie szinte rohant hazáig. Semmi sem járt a fejében csak az hogy Ethant újra lássa. Nem tudta hogyan beszéli majd meg Vickyvel, hogy vele tartson, de a terv kezdett kirajzolódni a fejében…

Hazaért, Vickyt a medencében találta. Nem volt kifejezetten boldog, csak magam elé meredt a vízben. Nevetve integetett neki, majd felszaladt a szobájába fürdőruhájáért, hogy csatlakozhasson hozzá.

- Mi a baj? –fordult oda rögtön hozzám.

Ráztam egyet magamon, majd mosolyogva válaszoltam.

- Semmi csak Josh hívott. Kicsit elgondolkoztam. És te merre voltál?

- Megnéztem miért volt ott az a tömeg. –félve sandított felém. Nem tudta felhozhatja e ezt a témát.

- Na és mi volt az? –kérdeztem, mintha mit sem tudnék az egészről.

- Semmi, csak egy hülye forgatás. –legyintett, s elkezdett azon gondolkozni hogyan terelje el a témát.

- Aggie, tudom, hogy a Jonast forgatták. –mondtam rezzenéstelen arccal.

Döbbenten nézett rám.

- És találkoztál vele? –tette fel óvatosan a kérdést.

- Nem. –feleltem egy kis szünet után.

Aggie megkönnyebbülten sóhajtott fel, s elkezdett rábeszélni egy esti sétára a parton. Sokkal könnyebb volt mint hitte.

Ekkor apu szólt ki a kertbe.

- Gyertek lányok rendeltem kaját!

Aggie örömmel pattant ki a medencéből, míg én szórakozottan követtem. Bármennyit is gondolkodtam nem tudtam mire vélni Nicket. Vajon mit akar tőlem? Vajon komolyan gondolja? S, ami a legfontosabb még én is szeretem? Gyorsan megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezeket a gondolatokat, s konyhába már mosolyogva léptem be. Érdeklődve hallgattam aput, aki elragadtatva mesélt arról az olasz étteremről amit a környéken látott. Aggie egész végig fel volt pörögve, látszott, hogy nagyon fel van tüzelve. Ezt akkor csak simán Malibu hatásának gondoltam, s nem foglalkoztam vele. Viszont amikor beléptem a szobájába komolyan kíváncsi lettem. Ruhái szanaszét hevertek, ő pedig épp a tükör előtt nézegette magát egy csinos dresszben.

- Azt hiszem abban kicsit túlöltözött lennél. –nevettem rá, s lesöpörve pár ruhát az ágyára ültem.

- Tudom…csak

- Aggie! Mi van veled? Téged sosem érdekelt ennyire, hogy mit veszel fel.

- Ugyan már…csak…láttad milyen helyes itt minden srác? –nevetett idegesen.

- Ja…így már értem. –nevettem újra. –De szerintem ezzel sokkal lazább lennél! –mutattam fel neki egy lenge strandruhát.

- Lehetséges. –vette át mosolyogva, s leült mellém. - De komolyan, te nem érzed azt, mintha ez egy új kezdet lenne? Mintha lezártuk volna Sydneyt, a múltat? S itt mindent újra kezdünk…

- Talán igazad van…talán mindent újra kezdhetünk…-gondolkodtam el, s közben végig Nickre gondoltam.

- Na hát akkor kezdjünk is bele! –húzott fel az ágyról, s az ajtóhoz ugrált. – Te így jössz? –csóválta a fejét rosszallóan.

Értetlen arccal bólintottam, mire fejét csóválva kisétált az ajtón. Pedig szerintem egy esti sétára egy rövid farmer és egy spagetti pántos top tökéletes…

A part felé közelítve már láttuk hogy nem csak mi leszünk ott. Fáklya világította meg a különböző csoportokat akik körben ülve beszélgettek. Egy biztos, nem akármilyen érzés volt. Sydneyben ilyen nincs…de hát ugye ez Los Angeles. Itt semmi nem olyan mint máshol.

Mellettem Aggie csigatempóban sétált, s állandóan forgolódott. Mikor rákérdeztem kit keres csak legyintett, s húzott magam után tovább. Fél óra séta után aztán csalódottan lehuppant a homokba.

- Ez nem igaz! –bosszankodott.

- Na jó! Aggie mondd el kit kerestünk!

Először nem válaszolt, csak sóhajtott egy nagyot.

- Rendben. Szóval délután a parton találkoztam egy sráccal és…

- Aggie te vagy az? –szólalt meg ekkor egy srác mellettünk.

- Ethan! – Aggie, mint aki szöges drótra ült felpattant, s a srác elé sietett.

- Na hát! Örülök, hogy találkozunk, megint. –tette hozzá féloldalas mosollyal.

- Én is. –mosolyogott vissza Aggie, én meg csak csóváltam a fejem. Szóval ez a srác miatt volt egész nap úgy feldobva.

Ekkor Aggie lenyúlt és felhúzott.

- Ő itt a barátnőm Vicky. Vicky ő Ethan..

- Helló. –mosolyogtam rá.

Épp azon voltam, hogy stílusosan lelépjek, mikor a srác szólalt meg:

- Nem csatlakoztok hozzánk? –mutatott az egyik tábortüzes társaság felé.

- Hát… -kezdtem volna, de Aggie  közbevágott.

- Persze, szívesen. –mire Ethan elégedetten mosolygott.

- Aggie, beszélhetnénk egy kicsit? Csak egy pillanat lesz. –intettem Ethannek.

- Rendben, ott megvárlak titeket…

- Mi van? Kérdezte Aggie értetlenül.

- Hát mi az, hogy persze odamegyünk? Te odamész, megértem, nagyon helyes srác, de én mit csinálok itt? Komolyan, maradj itt én inkább haza megyek. –indultam el, de visszahúzott.

- Vicky! Ugyan már! Miért mennél el? Maradj itt. Komolyan. Nick óta nem is volt igazi barátod. Rád férne már az, hogy kimozdulj! Tudod, az új kezdet! Kérlek maradj! –nézett rám nagy szemekkel, mire belegyezően bólintottam.

Mosolyt erőltetve az arcomra ültem le. Beismerem, egész jó fejek voltak. Három srác volt ott, Ryan –a barátnőjével Lucycel – Mark a csendes rasztahajú, Ethan , s Dylan aki szintén inkább magának való volt.

Ethan és Aggie egymással beszélgettek, míg én a többiekkel ismerkedtem meg. Volt náluk valami kevert ital, de nem volt sok alkohol benne. Miután egyre oldódott a hangulat, Mark kitalálta, hogy fussunk be a vízbe. Ryan és Lucy nem akartak, inkább elköszöntek, de én benne voltam. Mark folyamatosan fröcskölt, s bevallom jól éreztem magam. A part felé néztem, Ethanék még mindig nagyban beszélgettek. Mosolyogva fordultam meg, mire Mark a lábamnál fogva lehúzott a vízbe. Rég voltam már ilyen felszabadult, nagyon jól szórakoztunk. Mikor már csuromvizesek voltunk sárral kezdtünk el dobálózni, s akkor már Ethanék is csatlakoztak hozzánk.

20 perc múlva azon kaptam magam, hogy csuromvizesen, sárosan állok a vízben, s Mark az utolsó dobására készül.

- Vigyázz, kész, rajt! –zengte, s egyszerre támadtunk.

Azén sárlöketem az arcát találta, míg az övé a mellkasomra zúdult. Nevetve törölte le az arcát, de mikor észrevette hol talált el kicsit elpirult.

- Sajnálom én…nem tudok célozni. –mosolygott egyszerűen én pedig elnevettem magam.

Mindketten lemostuk a sarat, mikor láttam, hogy Aggiék is abbahagyták a fröcskölést, s kézen fogva sétálnak a parton. Mark felé néztem aki mosolyogva nézett rám vissza.

- Tudod először azt hittem, hogy egy csendes, olyan művészlélek vagy. –mondtam őszintén.

- Ki mondta, hogy nem vagyok az? –nevetett fel, majd folytatta. –Én rólad legelőször azt hittem, hogy egy kényes liba vagy. –nevetett.

- Héé! –löktem meg. – Én sokkal kedvesebbet mondtam.

- Mi az? –nevetett. – Én csak őszinte vagyok. –emelte fel védekezően a kezeit.

Megpróbáltam mérges arcot vágni, de amint bujkáló mosolyára néztem elnevettem magam.

- Amúgy sokan hiszik ezt rólam. –szólaltam meg egy kisebb csönd után. – pedig sokkal több vagyok egy buta libánál.

- Tudom, hogy több vagy. –mosolygott. – S mindenki aki ezt gondolja nem ismer egy kicsit sem. –mosolygott tovább.

Kedvesen visszamosolyogtam, majd játékosan újra meglöktem.

- Mert te talán ismersz?

- Hát –húzta a száját –talán egy kicsit. –mutatta az ujjával.

- Nem-nem. –ráztam a fejem nevetve.

- Egy kicsit sem? –nevetett ő is. – Na széép… -kezdte, de ekkor Dylan kiabált oda:

- Rezegsz Mark!

- Oké! –kiáltott vissza, majd lassan felállt.

- Na nekem mennem kell, de mit szólnál ha valamikor összejönnénk egy kis ismerkedős dumálásra?

- Jó ötletnek tartom. –mosolyogtam, s én is felálltam.

Elkísértem a tábortűzig, majd ott leültem az egyedüliként ott maradt Dylanhez. Nem szólt hozzám, én sem hozzá. Haza akartam már menni, de a távolban sétáló Aggiék felé nézve az nem tűnt aktuálisnak. Dylen akkor a táskájába nyúlt, s előhúzott egy doboz cigit. Rágyújtott, majd felém kínálta.

- Nem kösz. Nem dohányzom. –intettem, mire gúnyosan elmosolyodott.

- Most mi van?

- Te vagy apuci kislánya, aki mindig mindent jól csinál ugye?

- Micsoda? –döbbentem meg, de nem válaszolt, csak gúnyosan végig mért.

Meglepetten mértem én is végig őt. Barna, kicsit kócos hajával, s gúnyos mosolyával bármennyire is rossz volt beismerni, szívdöglesztően nézett ki.

- Tudod –kezdtem gúnyosan –nem tudsz semmit rólam! –odasétáltam hozzá, kivettem a kezéből a cigit, szívtam egy slukkot, majd visszadobtam neki.

Elegem volt már mindenből. Magam sem tudom mi ütött belém. Talán csak beakartam bizonyítani, hogy nem az vagyok akinek hisz. És, hogy ez miért volt olyan fontos? Még magamnak sem igazán merem bevallani, de…mikor ránéztem éreztem, hogy gyorsabban kezd verni a szívem…s Nick óta ezt egy másik fiúnál sem éreztem…

Aggie nem is tudta mikor volt utoljára ilyen boldog. Ethan és ő mindketten csuromvizesek voltak, de nem zavarta. Őszintén semmi sem zavarta. Ethan haja vizesen az arcába lógott,s ez még helyesebbé tette. Aggie el sem hitte, hogy ez tényleg megtörténik. Érezte, hogy Ethan közelebb húzza magához, s összekulcsolja a kezeiket. Mosolyogva ránézett, s csendben sétáltak tovább. A parton már kibeszélték magukat, most egyikük sem akarta megtörni a csendet. Aztán Ethan hirtelen megállt, s felé fordult. Aggie légzése felgyorsult, szíve hevesebben kezdett verni.

- Olyan boldog vagyok, hogy találkoztunk. –kezdte lassan Ethan.

- Én is. –mosolygott Aggie.

- Nem is tudod mióta keresek egy olyan lányt,mint te. –mondta, s zavartan mosolygott.

Aggie erre csak elmosolyodott, majd lassan Ethan szemébe nézett. Tudta minek kellene következnie, de még habozott. Ő nem szokta magát ilyen könnyen odaadni bárkinek is.

Ethan édesen rámosolygott, megjelentek gödröcskéi is. Vele minden annyira más…annyival könnyebb. Visszamosolygott és közelebb lépett hozzá. Miért legyünk a régiek egy új kezdetkor gondolta, s hagyta, hogy Ethan még közelebb húzza magához.

Korán keltem fel, még mindig nem vagyok hozzászokva az időeltolódáshoz. Lassan felültem az ágyban, s a tegnapi napon agyaltam. Mozgalmas volt az biztos…Megráztam a fejem, s elindultam felöltözni. Egy reggeli futás, az kell nekem. Mielőtt lementem volna a földszintre benyitottam Aggie szobájába. Barátnőm békésen aludt. Jó neki –gondoltam, s kimentem az udvarra. Bemelegítettem, s indultam is a partra. Régen is gyakran futottam az óceánparton, de itt sokkal közelebb voltam a vízhez. Félúton lihegve megálltam, s leültem a közelemben lévő padra. Mellettem egy újságos bódé állt, s unalmamban nézegetni kezdtem a lapokat. Az egyik címlapján a Jonas Brothers volt. Mosolyogva vettem kézbe és elolvastam a főcímet:

„Jonasék visszatérnek! Indul sorozatuk 2. évada!” (részletek a premierről a 18.oldaltól)

Érdeklődve lapoztam oda. Tudom furcsa, de mióta Nickkel szakítottunk, jó részt semmit nem tudok róluk. Azt sem tudtam, hogy csinálnak 2. évadot. Inkább kerültem minden oldalt, s újságot ahol láthattam őt…

Mikor a 18.oldalhoz értem, még mindig mosolyogva, olvasni kezdtem a cikket.

„ A sikeres Jonas sorozat folytatódik! A premierre –amire tegnap került sor –tömegek mentek ki remélve egy aláírást, képet kedvenc sztárjaiktól. A premierre Kevin Daniellel, Joe Demi Lovatoval, míg Nick újdonsült barátnőjével, a sorozat egy másik sztárjával Nicole Andersonnal érkezett…”

Itt elakadtam az olvasásban, s a másik oldalon lévő képhez lapoztam. Valóban, Nick és Nicole kézen fogva állnak a fotósok hada előtt. Dühösen csaptam le az újságot a többi tetejére, s újra futni kezdtem. Otthon felrohantam a szobámba, magamra csaptam az ajtót, s idegesen az ágyra ültem. Ez nem igaz! Hogy hihettem azt, hogy mindent újrakezdhetünk? Hogy lehettem ennyire naiv?!

Csöngettek, d nem érdekelt, arcom mélyen a párnámba fúrtam. Pár perc múlva kopogtak az ajtómon, s utána apa hangját hallottam.

- Vicky! –lépett közelebb az ágyhoz. –Én nem tudom mi folyik itt, de Nick kint áll az ajtóban. Nem engedtem be, elküldjem vagy…

- Neee! –szakítottam félbe. – Majd én elintézem. –s már szaladtam is az udvarra.

- Nick! –köszöntem neki. – Hát te honnan tudod, hogy itt lakok? –kezdtem, igyekezve, hogy hangom kedvesnek tűnjön.

- Utána nézettem egy kicsit egy haverommal. –mosolygott, majd hirtelen komoly arckifejezésre váltott.

- Vicky, azért jöttem, hogy megmagyarázzak mindent.

- Mégis mit kéne megmagyaráznod? –játszottam tovább.

- Tehát nem láttad? –lepődött meg.

- Ja, hogy arról beszélsz, hogy barátnőd van, miközben engem hülyítesz?! Ugyan mit kéne ezen megmagyarázni? –néztem rá dühösen.

- De épp ez az! Vicky, ő nem a barátnőm! Ez az egész egy színjáték, csak a sorozat miatt. A kiadó szerint ez nagyobb felhajtást hoz! Vicky, kérlek! –könyörgött.

Lassan felé fordítottam az arcom. Hiányzott. Hiányzik nekem. Szép barna szemei és barna fürtjei…

- Mit gondoltál Nick, hányszor fogok még hinni neked? –tettem fel a kérdést, s közben már éreztem a könnyeket a szememben.

- Vicky, kérlek nekem csak te vagy!

- Nem, Nick…-mosolyodtam el keserűen. – Már én sem vagyok neked. Szeretném ha…ha elmennél. –mondtam ki lassan.

Nick először meglepődött, azt hittem még megpróbál meggyőzni, de nem. Hátatfordított, s kilépett az életemből, talán örökre. Bár mélyen éreztem, nem ez lesz az utolsó találkozásunk. Vagy csak reménykedek ebben? Az is lehet…

Én is visszaindultam a lakásba, ahol rögtön Aggiba botlottam.

- Megmagyaráznád azt, hogy mit keresett itt Nick Jonas, aki elvileg nem is tudja, hogy itt vagyunk?! –kérdezte vádlón, mire én leültem és mindent elmondtam neki.

Hogy találkoztunk, a csókot, az újságot, mindent. Aggie végig csöndben figyelt, majd mikor végeztem csak ennyit mondott:

- - Helyesen cselekedtél. Hidd el így kellett lennie. Nem érdemel meg téged. –szólt, s megölelt.

- Gondolod? –szipogtam, mert már rám tört a sírás.

- Biztos vagyok benne. –vígasztalt, s pár percig csak ültünk ott csendben.

- És miért nem mondtad el? –kérdezte végül.

- Mert…nagyon felzaklatott és képtelen voltam arra, hogy beszéljek róla… -mentegetőztem, mire ő csak megértően bólintott.

- Vicky, én sajnálom, de Ethannel találkozok…ha nagyon szeretnéd lemondom és itt maradok veled, de…

- Összejöttetek? –vágtam a szavába.

- Minden olyan gyorsan történik, de azt hiszem igen.

- Jaj de örülök nektek!! –öleltem meg. – Menjél csak. Elleszek egyedül.

Aggie boldogan elindult, én pedig a szobám felé vettem az irányt. Apa már bele is vetette magát a munkába, szóval egyedül vagyok itt. Talán berakok egy jó kis filmet…P.S. I love you… Pont megfelel a hangulatomnak…

Már be is raktam a DVD-t mikor újból csöngettek. Bosszankodva mentem át a nappaliba, hogy megnézzem ki az. Odaérve azonban lefagytam a döbbenettől.

- Mi a fenét csinál ő itt?

Kreatív Blogger díj

Először is, szeretném megköszönni ezt a 'díjat' Szabinának( aki nem mellesleg egy nagyon jó blogot ír szóval tessék lecsekkolni :P)

http://www.dangeralways.blogspot.com/

s talán sablonos szöveg fog következni, de nem számít: tényleg nagyon sokat jelentett nekem. Az, hogy ennyien vagytok akik olvassák a történetet és ezek szerint még tetszik is tényleg fantasztikus érzés.

7 dolog magamról:

1. olyan tipikus 'izgő-mozgó' lány vagyok...az egyhelyben ülés nem az én stílusom

2. tipikus hangulatember

3. néha elég bolondos

4. zenefüggő

5. a barátai nélkül nem tudna élni

6. elég lusta (ami néha sajnos a blogban is meglátszik)

7. nem érdekli mások véleménye...fogadj el úgy ahogy vagyok ;)

7 blog aminek tovább adom: (Megjegyzés:  őszintén régen sokkal több blogot olvastam, s régi kedvenceim legtöbbje már bezárt, de azért még így is maradt pár kedvencem :)

1. T  http://www.to-be-glamorous.blogspot.com/

2. Szabina http://www.dangeralways.blogspot.com/

3. • Pattii..♥ http://pleasebeminejb.freeblog.hu/

4.  sosofia http://www.alparbyme.blogol.hu/

5. BlackRaven http://www.blackraven-fanfic.gportal.hu/

6. Trang http://orokrejonasbrothers.freeblog.hu/

7. őszintén nem akarok senkit sem kihagyni, hiszen annyi blogíró van még és mindegyik nagyon jó épp ezért, szerintem ez a díj bárkit megillet :)

Mit kell csinálni a dijjal?

 

 

 

 

 

30. rész

30. rész

 

- Vicky? –hallottam egy ismerős hangot a tömeg felől, s megfordulva egy felém siető Joet pillantottam meg.

Elfojtottam egy káromkodást, majd gyorsan elindultam vissza a pléd felé, de persze hamar utolért.

- Hát te mit csinálsz itt? –mosolygott, s két puszit nyomott az arcomra.

- Én…én csak –dadogtam – nem szeretném ha rájönne, hogy itt vagyok. –mondtam idegesen, s a forgatás helyszíne felé pillantottam.

Bárcsak ne tettem volna. Szemeim egyből találkoztak Nickével, aki eddig csak Joet nézte kíváncsian, de így azonnal megismert, s elindult felénk.

- Mennem kell! –köszöntem el Joetól, s minden büszkeségemet feladva futni kezdtem a homokban.

Még hallottam Joe értetlen kiáltását, de utána már csak saját lépteimet figyeltem. Hátranézni nem mertem, így nem tudtam jön-e utánam. Csak futottam, mikor egy kar ragadott meg.

- Vicky, állj már meg! Szólt dühösen, pont azon a hangján amit a napokban már volt alkalmam hallani.

- Nem, Nick, engedj el! –kiáltottam kétségbeesetten, de mintha meg sem hallotta volna.

- Te mégis mit csinálsz itt? –kérdezte akaratosan.

- Ne, Nick engedj el! –könyörögtem neki, s könnyeim újra potyogni kezdtek, mire karjai rögtön lehullottak rólam.

- Vicky, mi a baj? –nyúlt felém, s egy lépéssel közelebb jött.

- Nick én ezt nem bírom tovább. –néztem fel rá. – Én nem, nem állok készen arra, hogy beszélgessek veled, én csak…még nem vagyok képes rá. –néztem rá könnyes szemmel.

Nagyot sóhajtott, majd lassan, figyelve minden szavára, válaszolt:

- Igen, azt hiszem tudom miről beszélsz. –szólt halkan. – Talán én sem állok még készen arra, hogy itt álljak előtted. –mosolygott keserűen.

Döbbenten pillantottam fel rá, s szívem hevesebben kezdett verni. Újra a régi Nicket láttam magam előtt, az én Nickemet. Csoki barna szemeiben könnyek csillogtak, miközben elgondolkozva nézett rám.

- De valamikor meg kellene beszélni a dolgokat. –vetettem fel bátortalanul, mindvégig arra gondolva, hogy akkor újra láthatom őt.

- Szerintem is –egyezett bele, s kicsit közelebb lépett. – De tudod mit? Most ne beszélgessünk –szólt, s egy pillanatnyi időt sem hagyva nekem, ajkait rátapasztotta az enyémre. Úgy meglepődtem, hogy hirtelen azt sem tudtam mit tegyek. De amint kezével közelebb húzott magához, feléledtek emlékeim, s mindent elfelejtettem, ami Nick és az ő csókja ellen szólt volna…

Fél éve talán most voltam a legboldogabb. Nem tagadom, nem tagadhatom tovább, mindvégig erre vágytam. Csakis rá. Mégis, mikor elhúzódtunk egymástól, éreztem a zavarodottságot mind az én, mind az ő arcán.

- Miért vagy rám mindig ekkora hatással? –kérdezte inkább magától, halványan mosolyogva.

Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, de nem szóltam csak ott álltam egyhelyben. A szituáció kezdett kicsit kínossá válni, mivel ő sem szólt semmit. A csöndet egy idő után én törtem meg.

- Azt hiszem jobb ha megyek… -suttogtam, mire Nick bólintott, én pedig megfordultam, s sietve elindultam a cuccunk felé.

Nem tudtam Aggie hol van, őszintén ott és akkor nem is érdekelt. Csak egy dolgot akartam: minél hamarabb hazaérni, Gyorsan összeszedtem a cuccunkat, s elindultam, de mikor hazaérte a házat üresen találtam. Csak egy cetli fogadott: Körülnézek a környéken, majd jövök: Apa. Általában nem szeretek egyedül otthon lenni, de most megkönnyebbülten huppantam le a kanapéra, majd gondolkodni kezdtem. Volt min…

Eközben Aggie eltökélten furakodott előre a tömegben. Nem tudott sokat erről, hogy mennek itt, Los Angelesben a dolgok, de biztos volt benne, hogy valami klassz dolog történik körülötte. Út közben Vickyt elhagyta valahol, de nem izgult miatta. Majd megtalálják egymást. Bárhogy próbálkozott, nem tudott előrébb jutni. Csöndben káromkodott egyet, majd műmosollyal az arcán odafordult egy mellette álló izgatott lányhoz.

- Bocsi, megtudnád mondani mi folyik itt?

- Miii? –sápítozott a lány. – Te nem is tudod?? Most forgatják a Jonas 2. évadját!! –a lány érdekes állapotban volt, hangja hisztérikusan csengett, szemei kitágultak.

Aggie furcsán ránézett, majd csalódottan hátrafordult.

- Ennyi? Ezért van ez a nagy felhajtás? –bosszankodott, s közben kifelé tartott a tömegből.

- Mi az, nem vagy fan? –halott egy hangot maga mögött.

- Mi? –döbbent meg Aggie, hátra sem nézve.

- Bocs, én csak, hallottam amit mondtál. –visszakozott. –Tudod erre meglepő, ha valaki nem szereti őket. –intett a forgatás felé.

Aggienak, már volt a nem túl kedves válasz, de amint megfordult, minden szó a torkán akadt. Egy szőkésbarna, göndör hajú srác állt előtte. Bőre barna, napbarnított, szörfruháját félig levette, így felsőteste meztelen volt. Kaján mosollyal nézett le Aggiera.

- Hát, régen én is szerettem őket, de már nem igazán. –válaszolt óvatosan, apró mosolyt küldve a srác felé.

- Ethan vagyok. –mutatkozott be. – Még soha nem láttalak itt. Pedig emlékeznék rád. –mosolygott.

- Igen, nem rég-gyakorlatilag, ma költöztünk ide! –nevetett Aggie.

- Tényleg? Honnan?

- Sydney.

- Micsoda? –a srác meg sem próbálta eltitkolni meglepettségét.

- Hát igen.

- És végleg?

- Nem, egyáltalán nem. Maximum fél évig maradunk itt.

- Értem.

Aggie körbenézett már párszor, de Vickyt sehol nem látta.

- Sajnos azt hiszem mennem kell. –mosolygott, s nagyon igyekezett, hogy hangjából kiérződjön a csalódottság.

- Tudod, elég sokat lógok itt, főleg szörfözök, ha találkozni akarsz itt gyakran megtalálsz. –kacsintott egyet, mire Aggie is elmosolyodott.

- Azt, hiszem lenézek majd valamikor. –válaszolt, s elindult kifelé a partról.

Útközben megpillantotta Nicket, aki távol a tömegtől és a forgatásról, egy sziklán ült,s elmélyülten gondolkozott. Aggiet nem érdekelte túlzottan, inkább elindult a ház felé, remélve, hogy Vicky már ott van.

- Ááá –semminek nincs értelme! –csaptam az asztalra. –Végeztem az összes fiúval! –álltam fel, s elindultam a kertbe.

Ezt a mondatot mindig elmondtam, ha valami fiú problémám volt, de miután kimondtam rögtön tudtam mennyire nem gondolom komolyan…Egy kis fürdőzés, az jót fog tenni. Pont kiértem, mikor csörögni kezdett a telefonom. Rejtett szám…pfff.

- Itt Vicky! –szóltam bele.

- Vicky, Josh vagyok. Beszélnünk kell.

Döbbenetemben kiejtettem a kezemből a telefont. Na már csak ez hiányzott. Mégis, mi a fenét akar?!

 

29. rész

29. rész

Annyiszor elképzeltem azt a pillanatot mikor újra hallom a hangját, s bármilyen irónikus is, soha nem hittem volna, hogy így fogom legközelebb hallani. Hangja hideg volt, mint a jég, s semmi érzelem nem áradt belőle. Kérdése után hirtelen meg sem tudtam szólalni, s az így beállt csöndet ő törte meg.

- Vicky? Ott vagy? –szólt újra, s testem megremegett. Az, ahogy kimondta a nevem, utánozhatatlan. Mintha, egy pillanatra felolvadt volna a szívem. Régi emlékképek férkőztek be az elmémbe.

- Nick, én nem is tudom mit mondjak. –kezdtem el halkan, s a taxitól kicsit távolabb léptem. – Én sajnálom az egészet, az újságcikk nagy hiba volt, sajnálom. –folytattam, s hangom megremegett. – Kicsit túlzásba vittem.

- Igen? Úgy gondolod? –jött a válasz, s immár meg sem próbált érzelemmentes maradni. Hangjából düh és szánalom érződött. – Mondd csak belegondoltál abba, hogy milyen következményei lehetnek a te ’ fantasztikus ’ tervednek? Hogy nekem mennyit kell magyarázkodnom, hogy megőrizzem a banda és az én jó híremet? Vagy mondjuk, meséld már el mire gondoltál pontosan?!

- Ó, hogy mire? –kérdeztem vissza dühösen. – Arra, hogy megérdemled az egészet! Megérdemled, hogy megalázzalak az egész világ előtt! Megérdemled, hogy megvádoljalak. Miért ne szenvedj te is egy kicsit? Van fogalmad róla, hogy én mennyit szenvedtem miattad? Esetleg gondolkodhattál volna, te is a tetteid következményén, akkor mikor csak úgy eldobtál magadtól!

- Á! Szóval erre megy ki az egész? Erről van szó ugye? A sértett női büszkeségedről? –gúnyolódott, s valószínűleg elképzelni sem tudta, mennyi fájdalmat okoztak szavai.

- Jó volt veled beszélni Nick. –válaszoltam neki hidegen, s már raktam volna mikor Nick újra elkezdett beszélni:

- Hé Vicky, sajnálom, én csak…én nem úgy… -kezdte, de nem érdekelt mit mond, csupán kinyomtam a telefont.

Könnyeim lassan potyogni kezdtek, s miközben töröltem le őket észrevettem egy fotóst aki engem fényképezett.

- Na ne, ez most komoly? –gondoltam, s hihetetlenkedve a taxihoz futottam, majd beszálltam.

- Apa, az a fotós… -kezdtem panaszkodni hisztérikus hangon, de ő közbe vágott.

- Láttam. Ne törődj vele.

- De, hogy ismerhetett fel?! –bosszankodtam.

Aggie halkan felém hajolt, s suttogni kezdett.

- Ő volt az?

- Ugyan ki más lehetett volna? –nevettem fel erőtlenül és éreztem, hogy szemeimben újra gyűlnek a könnyek.

Intettem neki, hogy majd később mesélek, s kinéztem a kocsi koszos ablakán. A táj, amit láttam magam előtt pontosan az a táj, amiről mindig is álmodtam. Most, itt vagyok, s azt hiszem boldognak kellene lennem. Kit érdekel egy beképzelt, nyálas sztár, aki azt hiszi ő a megtestesült tökéletesség? Itt vagyok végre, s ki fogom használni az itt töltött időt. Ebben most már biztos vagyok. Újra az ablak felé fordultam, s az eredmény már most látható: Mosollyal az arcomon még sokkal szebbnek látszik a táj is…

Egy jó ideje utaztunk már, mikor rájöttem, hogy igazából azt sem tudom merre megyünk. Éppen megakartam kérdezni, mikor a kocsi lefékezett, s megálltunk. Tátott szájjal szálltam ki, s döbbenetem egyre nagyobb lett. Gyönyörű házak álltak egy csendes utcában, ami megjegyzem, pont olyan, mint amiket a hollywoodi filmekben látni.

- Apa, hol vagyunk? –fordultam felé.

- Hogy, hogy hol Vicky? Itt fogunk lakni! – nevetett fel, s a szemben lévő házra mutatott. Magas fal vette körül, de így is látszott, hogy csodálatos. Több erkély is volt rajta, s hatalmas ablakok látszódtak ki a fák mögül.

- Azt értem, -nevettem fel én is, s közben próbáltam betelni a látvánnyal – de hol van az az itt?

- Üdvözlet Malibuban csajszi! – előzte meg aput a válasszal Aggie, akinek vigyorát, ideérkezésünk óta semmi sem tudta letörölni.

- Így van! –bólogatott apa. – Ha az információim helyesek, a tengerpart 5 perc séta innen. –kacsintott ránk.

- Ááá! Ez csodálatos! –kezdtünk el ugrálni Aggieval egyszerre.

Becipeltük a csomagjainkat a házba, ami –ha ez egyáltalán lehetséges –belülről még fantasztikusabb volt. Az alsó szinten választófal alig volt, csupán a tágas nappalit és a konyhát bontotta egy, két részre. Az étkező a hátsó kert felé nézett, s már akkor tudtam, hogy imádni fogom mikor megláttam, hiszen az üvegfalon pompás kilátás nyílt a kertre, ami szintén lenyűgöz volt, rengeteg növénnyel, s egy átlagos méretű medencével. Az emeleten a hálószobák voltak –mindhez külön fürdőszoba. Összességében, biztos voltam benne, hogy itt az USA-ban ez egy átlagos ház, de nekem teljesen különleges volt. Sosem hittem volna, hogy valaha egy ilyen álom házban fogok lakni…

- Hát ezt könnyen meg fogom szokni! –nevettem fel, miközben besétáltam az általam kiválasztott szobába.

Nem volt sok időm gyönyörködni benne, mert pár perc múlva Aggie rohant a szobámba.

- Oké, ez hihetetlen! –ugrott rá az ágyamra, majd húzni kezdett az ablak felé. – Ki se néztél még az ablakon? –szólt, s elhúzta a függönyt. – Nézd csak! Látszik az óceán!

Valóba, a mögöttünk lévő ház mögött ott kéklett a csodás óceán, s látszott a homokos part is. Egy pillanatra átfutott rajtam, a honvágy, hiszen otthon az én szobámból is lehetett látni az óceánt. Ott nem volt egy ház sem köztünk, elég volt a kertbe kimennem, ha gyönyörködni akartam a hideg, sós vízben.

- De legalább ugyanazt az óceánt nézem. –suttogtam halkan.

- Mi? –kapta fel a fejét Aggie.

- Semmi. –intettem, s felé fordultam. – Mi lenne, ha megnéznénk milyen itt az óceán? –nevettem rá?

- Remek ötlet! –egyezett bele, s 5 perc múlva azon kaptuk magunkat, hogy a tengerpart felé sétálunk bikini felsőben, s egy strandtáskával a kezünkben. Ahogy sétáltunk éreztük a levegőben, mennyire más ez a hely. A csillogás, a hírnév itt a levegőben van.

Nem sok idő elteltével a partra értünk, ahol kiültünk napozni a plédünkre. A honvágy itt is elfogott, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Helyette inkább körbenéztem, s Aggival kitárgyaltuk az egész helyet. Bár elég kritikusak voltunk, mindketten tudtuk mennyire boldogok is vagyunk azért mert itt lehetünk.

4 óra felé egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, a part egy részén, s mi is érdeklődve tekingettünk arra.

- Mi van ha koncert lesz ott? –vetette fel Aggie. –Megnézzük?

Bólintottam, s a cuccunkat hátrahagyva elindultunk a tömeg felé. Rossz érzés kezdett úrrá lenni rajtam, s végül rá is jöttem miért. A tömeg felett egy hatalmas tábla ugyanis ezt hirdette: set of Jonas season 2.

Kővé dermedtem egy pillanatra, majd minél hamarabb el akartam tűnni innen.

- Melyikünk ötlete volt az, hogy idejöjjünk? –suttogtam dühösen, de Aggie már nem volt mellettem. – Aggie! –kiáltottam fel kétségbeesetten, s ezzel egy nagyon nagy hibát követtem el…

 

28. rész

28. rész

Nick Jonas és ausztrál barátnője: Most kiderül mi az igazság!

Ki gondolná Nick Jonasról, Jonas Brothers egyik ’tökéletesen’ makulátlan tagjáról azt, hogy az egész világnak a szemébe hazudik? Vagy, hogy szó nélkül otthagyja a barátnőjét, aki az újságból tudja meg kapcsolatuk végét?

Hát biztosan kijelenthetjük, hogy nem sokan, s én is közéjük tartoztam. De, most fény derül arra, mi is történt valójában!

Egy tokiói  divatbemutatón volt alkalmam találkozni Vicky Couteauval, aki nem más, mint Nick előző barátnője…

Olvasni sem tudtam tovább, csak gyorsan átfutottam az újságot. A telefonommal készült képek, az smsek mind-mind ott voltak a cikkben. A végén pedig ezt olvastam:

- És mondd csak, Vicky mit üzennél most Nicknek?

- Neki? Semmit. Viszont, Selenának szívesen üzennék: inkább keressen magának egy olyan fiút, aki tényleg megbecsüli!

Ez hihetetlen! Mekkora idióta vagyok!

Közben Josh szavai visszhangoztak a fülemben: „Itt van a munkád gyümölcse…légy büszke rá!”

Hát tényleg ezért dolgoztam? Minden azért volt, hogy egy ilyen cikkben lejárassam Nicket és nem mellesleg magamat is? Nem is kérdéses, egy hisztériás exbarátnőnek tűnök, aki nem képes beletörődni abba, hogy dobták. Ami pedig a legrosszabb, ha jobban belegondolok…az is vagyok. Te jó ég! Erre tényleg csak most jövök rá? Most mikor már nem tehetek semmit…Még egyszer az újságra nézek és meglátom a kedvenc képemet: a Bondi Beachen készült: Nick épp egy puszit nyom az arcomra. Lassan elmosolyodok, s közben villámcsapásként ér a tudat: hiányzik nekem. Mindvégig hiányzott.

- Ez nem lehet –suttogtam döbbenten.

Teljesen össze voltam zavarodva. Ez az egész már sok volt. Azt hiszem elértem a tűréshatáromat. Könnyeim lassan csordultak le az arcomon.

- Mi ez az egész? –kérdeztem magamtól, s a kezembe temettem az arcomat.

Annak ellenére, hogy mennyire megbántott, talán még mindig szeretem?

- Nem az nem lehet –suttogtam. – Csak a képek felidéztek pár szép emléket, ennyi az egész. –bizonygattam magamnak.

Hosszú idő után tudatosult bennem, hogy még mindig Joshék házában ülök, kisírt szemekkel, koktélruhában, összekócolt hajjal és elkenődött sminkkel. Biztos szánalmas látványt nyújtok –mosolyodtam el erre a gondolatra. Lassan összeszedtem magam, s rövid gondolkozás után az újságot is elraktam. A taxi gyorsan hazavitt, én pedig már vágytam egy forró fürdőre. De tudtam, előtte még át kell esnem egy kínos beszélgetésen. Nem is tévedtem…

- Vicky, na végre, hogy hazaértél! Beszélnünk kell! –állt fel anya a kanapéról ahol eddig apuval ült, nyilvánvalóan azt várva, hogy hazaérjek. Hangja szigorú volt, de amint arcomra nézett, arckifejezése megváltozott, s aggódva kérdezte meg:

- Kicsim, minden rendben? Mi történt?

Arcára nézve lassan elkezdett felvillanni előttem minden, amit az elmúlt hónapokban tettem…

- Jaj, anya úgy sajnálom! –borultam karjaiba, s könnyeim újra potyogni kezdtek. – Sajnálom ezt az egészet! –ismételtem újra s, hosszan öleltem.

Semmi nem akartam csak túlesni a dolgon. Lassan elmondtam nekik mindent, Josh tervét, a divatbemutatón történteket, azt hogy hogyan váltam egyre ismertebbé, aztán az újságot is megmutattam nekik. Láttam, hogy néhány résznél elszörnyednek, de nem akartam egy részletet sem kihagyni.

- Szóval mondjátok, mi a büntetésem? –adtam meg magam végül.

- Ugyan már, olyan súlyos büntetést úgysem adhatok, mint amit megérdemelnél…szóval egyszerűen csak örülök, hogy észhez tértél. –szólt apa, s ő is megölelt.

- És te is megtudsz bocsájtani? –fordultam lesütött szemekkel Aggie felé, aki azonban rögtön elmosolyodott.

- Hogy is tudnék haragudni? –nevetett fel.

Nagyon boldog voltam, talán most újra rendbe hozhatom az életemet. A derűs hangulatot azonban apa óvatos hangja zavarta meg.

- Öhm, Vicky, szeretnék mondani valamit. –kezdte lassan, s gyors pillantást váltott anyuval.

- Igen? –kérdeztem értetlenül.

- Szóval, sokat gondolkoztunk azon, hogy hogyan oldhatnánk meg a problémádat, s végül arra jutottunk, hogy a környezetváltozás jót tenne neked. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy a legközelebbi üzleti utamkor magammal viszlek. Persze, most már nem szükséges, de ha úgy érzed tényleg jót tenne a változás, akkor az ajánlat még mindig áll.  –mondta komolyan, végig a szemembe nézve.

- Azt, hiszem, igazad van. –válaszoltam, lassan. – Szeretnék egy kicsit elmenni, bárhová…

Apa még egy gyors pillantást váltott anyával, s folytatta.

- Kicsim, tudod erre az üzleti útra holnap indulok.

- Holnap? –döbbentem meg.

- Megértem, ha túl korai, és nem muszáj…-folytatta sietve.

- Nem. El szeretnék menni. –jelentettem ki határozottan. – Aggie is jöhet velünk? –kérdeztem reménykedve.

- Tekintve, hogy ti ketten elválaszthatatlanok vagytok, nem is mennénk el nélküle. –kacsintott ránk apa, majd kiment a szobából.

Aggival egymásra néztünk és mindketten egyszerre nevettünk fel. Tudtuk, fantasztikus lesz ez az elkövetkezendő…várjunk csak! Mennyi idő is? És…egyáltalán hol?

- Apa! –kiáltottam fel, s már rohantam is utána.

Egyben biztos vagyok. Ha most elmegyek, akkor egy dolgot még előtte meg kell tennem.

Rég jártam már itt, furcsa most ide visszajönni. Levettem a papucsomat, s lassan sétáltam a homokban. A tenger lenyűgöző volt, mint általában mindig. Legszívesebben leültem volna a homokba, de ennél sokkal fontosabb dolgom volt. Beléptem az épületbe, ahol rögtön tudták hova küldjenek.

- Időpontom van! –intettem a titkárnő felé, s már be is mentem az irodába. –Üdvözlöm! –köszöntem.

- Á! Miss Couteau! Minek köszönhetem azt, hogy eljött? –kérdezte Mr. Crozet.

- Én csak szeretném ha nem adná el a jachtot. A múltkor elsiettem a döntést. Mégis meg szeretném tartani. Kötődik hozzá pár emlék… Lehetséges ez?

- Rendben. –döbbent meg. – Persze, hogy lehetséges. Máris intézkedem. –szólt, s néhány papírt vett elő.

- Tudom, hogy sok időt és munkát ölt bele a jacht eladásába, így szeretném ha elfogadná ezt kielégítésként. –nyújtottam felé, egy csekket.

Mr. Crozet arca rögtön kisimult és egy bólintással át is vette a pénzt.

- Lekötelez Miss Couteau.

- Köszönök mindent! –álltam fel, s léptem ki az irodából. A sétát, amit a parton terveztem az órámra nézve elhalasztottam, s gyorsan hazasiettem. Indulás előtt volt még egy kis dolgom.

Felsiettem a szobámba, átléptem a hatalmas bőröndöket, kerestem egy tollat és egy papírt, majd írni kezdtem:

Kedves Josh!

Nem is tudom hol kezdjem…Először is szeretném ha tudnád sajnálok mindent. Azt, hogy belekevertelek a gyerekes játékaimba és azt, hogy csúnyán kihasználtalak-tudom, hogy nem ezt érdemelted és őszintén sajnálom.

Arról, amit tegnap mondtál…sokat gondolkodtam. Nem is kétséges, hogy igazad volt, de a legszörnyűbb talán az, hogy magamtól nem jöttem volna rá.

Utólag is köszönök mindent, s remélem egyszer majd megbocsájtasz!

UI.: Egy időre elutazok - talán jót tesz majd a környezetváltozás – s remélem mikor visszajövök, újra azt a lányt fogod látni akit sok idővel ezelőtt megismertél…

Beleraktam a levelet egy borítékba, s a kistáskámba csúsztattam. Lecipeltem a bőröndöket a nappaliba, onnan pedig a kocsi kerültek. Még utoljára körbenéztem a házban, majd anya felé fordultam.

- Hiányozni fogsz! –öleltem meg, mire ő csak mosolygott.

- Menj csak, nehogy lekéssétek! Te is hiányozni fogsz! –puszilt meg, s kikísért minket.

Amint kiléptünk az ajtón Aggival összenéztünk és egyszerre kiáltottunk fel:

- „Vár minket Kalifornia!”

Nevetve ültünk be a taxiba, s már indultunk is.

- Apa, tehetnénk egy kis kitérőt? –kérdeztem.

- Merre?

- Joshnak szeretnék valamit odaadni. –mutattam fel a borítékot.

- Rendben. –bólintott komolyan. – Csak mondd el a címet a sofőrnek.

A reptéren minden rendben ment. A repülőn eleinte még kitartottunk, de aztán elaludtunk. Apa ébresztett minket a leszállás előtt, mikor is izgatottság járta át a testemet. Hát itt vagyunk…

Kiszálltunk a gépről, s mikor megkaptuk a csomagjainkat meghallottuk a köszöntőt:

„Üdvözlünk Los Angelesben!”

Boldogan néztem végig az emberkavalkádon, mikor megpillantottam egy kisebb csoport lányt egy újságot bújva. Kicsit közelebb mentem, s lefagytam a döbbenettől. Nem mást olvastak, mint a Popstar magazin legújabb számát…Ki hitte volna, hogy itt is megjelenik az a cikk? A fenébe! Sietve fordultam el és aput, s Aggiet követve kiléptem a LAX reptér ajtaján. Már egy taxiba pakolták be a poggyászainkat, mikor telefonom csörögni kezdett. Nagy nehezen előkotortam, s rögtön felvettem.

- Igen?

- Mondd csak, neked teljesen elment az eszed? 

27. rész

27. rész

 

- Josh, ez hihetetlen! 2 filmpremier, egy tévés, egy újság szereplés, egy hete pedig a divatbemutató! Mindez egy hónap alatt! Ez bámulatos! –lelkendeztem.

Josh azonban nem nézett fel, csak sétált tovább így folytattam:

- Alig hiszem el, hogy ez történik! Ki gondolta volna azt, hogy én egyszer társ-műsorvezető leszek? Még én magam sem! Minden annyira megváltozott! Minden tökéletes! –ujjongtam tovább és a tengerre néztem. Ma már nevetek azon, hogy mennyit is jelentett ez a látvány nekem. Most nem látok benne semmi érdekeset…

- Igazad van…tényleg minden megváltozott. –motyogta halkan, de még mindig nem nézett rám.

Nem foglalkoztam vele mi baja, minek is foglalkoztam volna? Váratlanul csörögni kezdett a telefonom, én pedig gyorsan felvettem.

- Mi az?

- Ejnye, így kell üdvözölni egy barátot?

- Tyler! –forgattam a szemeim. – Mit akarsz?

- Nem tudom érdekel-e, de itt vagyok egy divatfotózáson és van pár felesleges ruha ami kimaradt…

- Ez komoly? Rohanok! Szia! – csaptam le a telefont és már rohantam is. – Ja, bocsi mennem kell! –kiabáltam még hátra gyorsan, majd beültem a taxiba.

 

Alig vártam, hogy odaérjünk, elvégre már a szemeim előtt lebegett, az a sok ruha amit kapni fogok. Tyler az épület előtt várt, s amint kiléptem a kocsiból rögtön mellém lépett.

- Na gyere, siessünk! Félretettem néhányat neked –kezdett el húzni az épület felé.

Mikor beléptünk a hatalmas terembe, már alig lézengett ott valaki.

- Igen, már egy ideje vége van. –válaszolt a kimondatlan kérdésemre. – Na itt is vannak! Gyerünk, válogass közülük!

Elképedve néztem az előttem lévő kupacra, majd lassan a táska felé nyúltam.

- Ez tényleg az enyém? –suttogtam a kezemben tartva a Chanel márkát hirdető táskát.

- Ha tetszik, akkor igen. –nevetett rám. – Tudod, szívesen megtartanám magamnak, de valahogy úgy érzem nem az én méretem egyik sem -viccelődött, mire játékosan oldalba böktem.

- Köszönöm! –néztem rá hálásan, ő pedig felém nyújtotta a ruhákkal megtelt szatyrot.

- Na, most sietnem kell, még kiválogatjuk a képeket. –szólt és nevetve meghajolt előttem, majd kilépett.

Lassan én is elindultam kifelé a kincseket érő szatyorral a kezemben. Nagyon sokat köszönhettem Tylernek, ő mindig mindenben segített nekem. Bárhová is mentem, bárhol is jelentem meg, ő mindig tökéletes ruhákat adott rám.

 

Nagyot sóhajtva léptem be a házba, s meg sem nézve ki van itthon felsiettem a szobámba. Becsuktam az ajtót, megfordultam s meglepetten kiáltottam fel:

 

- Aggie! Mit csinálsz itt? Miért nem vagy iskolában?

- Egyszer én is lóghatok nem? Gondoltam beszélnünk kéne…amúgy is, te beszélsz? Egy hónapja alig jársz iskolába. –válaszolt flegmán.

- Nem tehetek arról, hogy fontos dolgom van. –néztem rá gúnyosan. Nézd csak, ez itt egy Chanel táska és egy Manolo Blahnik cipő –mutattam fel neki önelégülten. – Szép az élet nem igaz?

- Te komolyan azt hiszed, hogy ez minden? Hogy ez az egyetlen ami fontos? –ült fel.

Döbbenten néztem rá, de nem szóltam semmit.

- Tudod, amikor idejöttem azt hittem minden jó lesz, végre sok időt tölthetünk együtt, de te nem voltál a régi. A barátnőm helyett egy kényes fruska várt. Alig törődtél velem és egyre jobban ’ilyen’ lettél. –bökött felém undorral az arcán. – Nem tudom, hogy történt, de tudod, ez a Vicky nekem nem a barátnőm. –fejezte be, majd szó nélkül kilépett az ajtón.

Megkővülten álltam egyhelyben. Nem is tudtam mit gondoljak. Őszintén meg sem fordult a fejemben az, hogy igaza van, elvégre miért is lenne? –csak azon gondolkoztam mi baja lehet. Gondolkoztam, majd legyintettem.

Majd elküldöm egy pszichológushoz. –döntöttem, s elégedetten bementem a gardróbomba. Lassan készülődnöm kellett Joshoz, ma filmbemutatóra kisérem el. Aránylag rövid idő alatt elkészültem, le is mentem a nappaliba. Láttam Aggiet is, de figyelmen kívül hagytam. Egyáltalán örülhet annak, hogy itt lakik…Az ajtó felé vettem az irányt, de akkor anya szólalt meg a hátam mögött:

- Hát te mégis merre mész?

- Filmbemutató. –válaszoltam. – Majd jövök. –léptem volna ki, de karon ragadott.

- Alig vagy itthon! Ma telefonáltak az iskolából! Nem jársz be órákra! Vicky, mi van veled?

- Sietnem kell. Majd jövök! –húztam ki a kezem az övéből és gyorsan faképnél hagytam. Azt hiszem ezért még kapni fogok…

Bemondtam a jól ismert címet és vártam, hogy odaérjünk. Amint a szokásos 5 perc letelt, kiszálltam a kocsiból és beléptem a nyitva hagyott ajtón. A házba lépve elfogott a már megszokott ámulat. Az az elegancia, amit a ház árasztott elragadó volt. Egyszer csak Josh lépett be a szobába, kifogástalanul nézett ki fekete öltönyében. Végignézett rajtam, de nem szólt semmit. A tükör felé fordult, majd a nyakkendője igazítása közben lassan megszólalt:

- Te mit keresel it?

Szavai hidegzuhanyként értek.

- Hogy-hogy mit keresek itt? –kérdeztem vissza értetlenkedve. – Tudod, filmbemutatóra megyünk. Egy „párként.”

- Ja? Elfelejtettem szólni? –fordult felém. – Nem viszlek el téged a bemutatóra. –artikulált lassan.

- Ja, rendben oké…akkor majd máskor. –próbáltam mosolyogni zavartan.

- Nem érted. –lépett hozzám közelebb. – Nem foglak téged sehova elvinni. Soha többé.

- Micsoda? Te meg miről beszélsz?

- Vége van Vicky. Nem csinálom többet. Kiszállok. –tárta szét a karjait és arrébb lépett.

- De miért? –kérdeztem újra, s dühöm kezdett úrrá lenni rajtam. – Te akartad ezt az egészet elkezdeni! Minden a te ötleted volt! –emeltem fel a hangom.

- Igen! És én vagyok az aki ki száll belőle!

- Ezt nem teheted! Nem hagyhatsz cserben! –kiáltottam rá.

- Ugyan miért nem?  Miért ne tehetném? –lépett újra közelebb. – Nézz csak magadra! Mivé váltál? Teljesen beszippantott ez a világ! Rád nézek és nem látom sehol a régi Vickyt. Azt a Vickyt akit szerettem és csodáltam, de most rád nézek és leginkább szánalmat érzek. Szerinted miért kezdtem el ezt az egészet? Azért, hogy minél több időt tölthessünk együtt!

- Nahát, milyen romantikus. –gúnyolódtam.

- Látod, erről beszélek! Mostanában ez az együtt töltött idő inkább kínszenvedés volt mint öröm.

- Nem tehetek róla ha unalmas az életed! Miért hiszed azt, hogy ennek a ’kínszenvedésnek’ én vagyok az oka?

- Mert, te nem lehetsz a hibás semmiben ugye? –kiabált vissza. – Te maga vagy a tökély!

- Én ilyet nem mondtam.

- Nem is kell. –suttogta dühösen, s csak állt ott előttem.

Nem tudtam, mit mondjak neki, így lassan megkérdeztem:

- Te szerettél? –motyogtam.

- Hát nem volt nyilvánvaló? –mosolyodott el kényszeredetten. – Én csak nem értem, hogy történhetett ez. Hogyan válhattál olyanná, mint amilyen most vagy… -fordult el és idegesen beletúrt a hajába. – Úgy sajnáltalak, olyan rossz volt látni mennyire szenvedsz Nick miatt. Én csak segíteni akartam. Hogy jól érezd magad! Sajnos nem úgy sikerült ahogy terveztem…-fejezte be és felvette a kabátját.

Kőszoborrá dermedve álltam ott. Nem hittem el, hogy mindenben igaza van. Az elmúlt egy hónapban tényleg megváltoztam…s, ezek szerint rossz irányba.

- Tudod, csak reménykedek abban, hogy egyszer látom még a régi Vickyt. Ja, és ne félj, az újságíróknak elmondom, hogy szakítottunk. –indult el az ajtó felé, de még utoljára megtorpant. – Majdnem elfelejtettem. Tessék. Itt van munkád gyümölcse. Légy büszke rá! –dobott le elém egy újságot, majd kisétált az ajtón.

Pár percig csak néztem utána, majd könnyeimet letörölve hajoltam le az újságért. Lassan megfordítottam, s a címlapra nézve már tudtam mire számíthatok.

- Hát mégis kiadták azt a cikket…-suttogtam.

 

 

Kitartás…Nick visszatér a 29.részben :)

 

 

26. rész

26. rész

Nem eshetsz el! Bírnod kell...már csak pár lépés...nyugi mindjárt eléred az ajtót! Még egy gyors mosoly a kamerák felé! Gyerünk! Eddig jó!

Megkönnyebülten sóhajtottam fel. Talán túl fogom élni...

- Vicky, minden rendben? -fordult hátra Josh mosolyogva. Határozottan állítom, hogy Armani öltönyben, tökéletes hajjal Antonio Banderas beütése van. És hát...én nagyon szeretem Antonio Banderast...

- Persze miért ne lenne? -mosolyogtam ártatlanul. - Ugyan mi bajom is lehetne... -tettem hozzá halkabban, hogy ő ne hallja, de a követkző lépésnél nem bítam tovább, hangosan felszisszentem. Lassan lenéztem, minden bajom okozójára. Egy nagyon divatos, gyönyörű 12 centis Jimmy Choo cipő, amely ma este megkeseríti az életem. Mindenesetre a polcon jobban mutatott...Összeszorítottam a fogam, majd lassan felnéztem, s szemeim Josh bosszús szemeivel találkoztak.

- Ne kezd már megint! -figyelmeztetett halkan.

Tudtam én, hogy mire gondol. Teljes két napja hisztiztem neki, beleértve a repülő utat, és még a Sydneyben töltött utolsó napot is, hogy ne ezt a cipőt kelljen felvennem- mint az látható, hiába. Elvégre egy 8 centis cipő még csak-csak, de 12?! Persze nem érdekelte...miért is érdekelte volna...hiszen pasi. Emellett a legfőbb érve:" Vicky, egy divatbemutatón nem jelenhetsz meg akármiben, főleg ha a tulajdonos fiát kiséred" Ó, hogy oda ne rohanjak. Most már inkább azt kívánom bácsak maradtam volna otthon. Elmehetne szatírnak is. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy mindenért én vagyok a hibás. Még 1 hónapja megígértem neki: "Azt teszem amit mondasz." - számtalanszor visszaszívtam már ezeket a szavakat...

- Persze, nem te sétálsz 12 centis sarkakon rengeteg fotós előtt. -sziszegtem vissza.

Ő csak a szemét forgatta, s nevetve szólalt meg:

- Most már úgy sincs más választásod, nem igaz? -kacsintott rám, s belépett a csarnok bejáratán, ott hagyva egyedül a kamerák kereszttüzében.

- Mondd csak te vagy Josh Donatien barátnője? Mióta vagytok együtt? - záporoztak a kérdések, de én csak a villanásokat láttam.

- Ezért még megfizetsz! -suttogtam dühösen, s lassan egyensúlyozva én is beléptem az ajtón. Már maga az előcsanok is hatalmas volt, csodás díszeivel kellemes hangulatot árasztott.

- Kisasszony, elkérhetném a meghívóját? -lépett mellém egy öltönyös figura műmosollyal az arcán.

- A micsodát? -kérdeztem vissza meglepetten. Miről beszélhet ez az ember?

- A meghívót. Ha nincs sajnos nem engedhetem tovább.

- Az előbb ment be egy srác. Josh Donatien. Vele vagyok. - válaszoltam,  indultam volna rögtön, de kezével megállított.

- Sajnálom, de akkor a fiatalúr biztosan szólt volna.

- Ez most valami vicc?! -hangom eléggé hisztérikusan csengett. Azt hiszem elértem a tűréshatárom végét. - Nézze, kedves, öhm nem is érdekel ki maga, itt állok egy méregdrága Chanel ruhában, egy kiló sminkkel az arcomon, a hajam ragad a hajlakktól, a lábaimon pedig minden lépéssel tovább nőnek a vízhólyagok! Úgy hogy legyen szíves és ne szórakozzon velem!

- Kisasszony, kérem halkabban! -pillantott idegesen a minket figyelő emberek felé. - Értse meg nem engedhetem be ha nincs...

- Valami probléma van? - hallottam meg egy idegen hangot a hátam mögül.

- Semmi köze hozzá. -válaszoltam dühösen, felkészülve arra, hogy az előcsarnokban fogok ülni, egészen addig, míg az az idióta Josh elő nem kerül.

- Talán én segíthetnék mert van egy... -folytatta mögöttem az idegen én pedig idegesen hátrafordultam:

- Mit nem lehet megérteni azon, hogy nem a maga dolga?! - emeltem fel a hangom, de azon nyomban megbántam. Nem csak azért mert így sikerült magamra vonni az előcsarnokban lévő összes ember és fotós figyelmét, hanem azért is mert megláttam ki is áll mögöttem. Alig akartam hinni a szememnek. Matsumoto Jun, az egyik kedvenc japán színészem állt mögöttem, aki...hát hogy is mondjam nem véletlenül lett a kedvencem. Vagyis, iszonyatosan jól néz ki. Ha Sue tudná, hogy ő is itt van, iszonyú féltékeny lenne. - Akarom mondani, sajnálom, hogy feltartom a sort. -tettem hozzá gyorsan egy ártatlan mosolyt bedobva, de éreztem, hogy arcom egyre vörösebb lesz.

- Nézze, -fordult hirtelen az inas felé- nálam van egy plussz meghívó, lehetséges lenne, hogy akkor bemenjünk? Mert az az igazság, hogy én még ma beszeretnék érni.

- Rendben- rendben. Menjenek csak. -vidult fel az arca, láthatóan örült, hogy megszabadult tőlem.

- Köszönöm. -fordultam hátra Matsumoto hoz, de még mindig szégyelltem magam. - Sajnálom, hogy az előbb...

- Semmi baj! -legyintett. - Szóval vízhólyagok? - nevetett rám, mire én éreztem, hogy arcom az eddigieknél is vörösebb lesz. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá ebben a pillanatban...Éppen azon gondolkoztam, mit válaszolhatnék neki, de ekkor Josh hangját hallottam meg.

- Á itt vagy! Téged kereslek! - lépett mellém.

- Remélem összefutunk még. -mosolygott rám Matsumoto még egyszer utoljára, majd elindult a csarnok felé.

- Ez ki volt? -kérdezte Josh.

- Most én kérdezek! -néztem rá dühösen. - Te meg hol a fenében voltál?

- Bocsi, elfelejtettelek. -vont vállat.

- Elfelejtettél? - sápítoztam. - Mondd csak te normális vagy?

- Jaj, ne verd olyan nagy dobra. Előfordul az ilyen nem? -nevetett fel, majd elindultunk a csarnok felé. Már éppen szóltam volna vissza neki, de  csarnokba lépve elakadt a lélekzetem. Hatalmas tömeg gyűlt össze, amely főleg fotósokból, újságírókból, divattervezőkből és japán előkelőségekből illetve sztárokból állt. A csarnok közepén hosszú kifutó helyezkedett el, melyet körbevettek a névvel ellátott székek.

- Ez elbűvölő! -néztem körbe.

Josh csak mosolygott, s lassan felém fordult.

- Hidd el, te is elbűvölő vagy! -kacsintott rám, majd megfordult és szó nélkül otthagyott.

- Hé, hová mész? -kiáltottam utána, de ő már eltűnt a tömegben. - Ez nem igaz! -dühöngtem hangosan, egyre több pillantást vonva magamra.

- Szép napunk van nem? -mosolyogtam rájuk, mire ők gyorsan elfordultak. - Hát jó, ez az idióta már megint itthagyott. Ezt egyszer visszafogja kapni, az biztos.

Leültem a bárpulthoz, s nagyon sóhajtva néztem körbe. Olyan hihetetlen, hogy itt vagyok. Egy hónappal ezelőtt, sosem gondoltam volna, hogy Joshék magángépével átrepülök, Tokyoba egy divatbemutatóra. Persze, ehhez az is kellett, hogy a cég ruhái iránt a kereslet igencsak megnőtt...

Annyi minden megváltozott az elmúlt egy hónapban. Ha visszagondolok rá, néha magam sem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok. Gyakran megfordul a fejemben az, hogy megérte-e mindez, csupán Nick miatt? De ahogy arra nem rég rájöttem, s eleinte még magamnak sem akartam beismerni, ezt már nem csak miatta csinálom. Magába vonzott ez a világ, ezek az emberek. Sosem szeretnék kiválni innét. Hiszen már, én is ebbe a világba tartozom. Mondhatnánk azt is, életem per pillanat tökéletes. Ami pedig Nicket illeti...éli a saját életét. Még mindig Selenával jár, s elég gyakran nyilatkozik rólam. Csak tudnám miért teszi ezt. De nem aggódom, ahogy most mennek a dolgaim nem hiszem, hogy nehéz lesz bosszút állni rajta.

- Elnézést, még egyet szeretnék! - szóltam a pultosnak, mire egy kéz érintését éreztem a vállamon.

- Ejnye, Vicky. Nem lesz ez egy kicsit sok?

- Te beszélsz Tyler? -fordultam felé mosolyogva. - Hanyadiknál tartasz? -intettem a kezében lévő pohár felé.

- Nekem van rá okom. -kerülte ki a választ. - Munkahelyi stressz, tudod. Josh merre van?

- Nem tudom. Folyton elmegy valamerre.

- Biztos hátul van. Elég izgatott. Elvégre ez lesz a cég első nagyobb bemutatója.

- Ha már itt tartunk te nem izgulsz?

- Én? Ugyan már Vicky...minden tökéletes lesz...akkor meg minek izguljak? -kacsintott rám, s elindult a színpad mögé.

Ő volt Tyler Jonson, a Josh apja által vezetett FSL divatcég tervezőjének jobb keze. Még Josh mutatott be neki, s azóta is elég jóban vagyunk. Mindig kiment nekem pár ruhát ha kérek tőle...

Egy félóra múlva felálltam a székből és elfoglaltam a helyem. Nem sok idő múlva Josh is csatlakozott hozzám.

- Nahát téged is lehet látni? -gúnyolódtam.

- Sajnálom csak...

- Izgulsz igaz? -folytottam belé a szót.

Ő lassan bólintott.

- Semmi baj. Minden rendben lesz! -böktem meg játékosan, s felnéztem a kifutóra.

A fénykek kigyúlladtak, a zene elkezdődött. Habár a párizsi bemutató, jóval jelentősebb volt, ez is teljesen lenyűgözött. Szememet nem tudtam levenni a rengeteg csodálatos ruháról. Azt hiszem a bemutató után elbeszélgetek Tylerrel...

- Na, hogy tetszik? -hajolt hozzám Josh.

- Káprázatos. -suttogtam vissza, s rámosolyogtam.

Ő megkönnyebülten felsóhajtott, majd visszadőlt a székbe.

Amint vége lett Josh rögtön felém fordult.

- Gyere, van neked egy meglepetésem! -fogta meg a kezem és a bárpulthoz húzott.

El képzelni sem tudtam mi lehet az a meglepetés, de szemeim előtt már akaratlanul is megjelent az a hatalmas ruhatömeg amit kapni fogok. Éppen ezért, értetlenül álltam a bárpult előtt ahová vezetett...

- Josh, mi ez...

- Vicky, hagy mutassam be neked Chris Gage-t, aki egy amerikai újságíró. Érdekelné őt a Nickes sztorid. -kacsintott rám, én pedig döbbenten fogadtam el Chris kéznyújtását, miközben a szemem előtt lebegő hatalmas ruhakupac képe szertefoszlott...

- Igen, szívesen meghallgatnám a történetét Miss Couteau. -szólalt meg és érdeklődve végig nézett rajtam. - Minden részletre kíváncsi vagyok. -ült le mellém, s elővette a laptopját. - Tudja, Miss Couteau, úgy érzem egy hatalmas sztori van készülőben...

 

 

25. rész

Hosszú szünet, hosszú rész  :)

 

25. rész

- Te most komolyan beszélsz? –megdöbbentett amit mondott. – Segítenél nekem?

- Vicky, tudod jól, hogy szükséged van rám. Nélkülem nem tudsz rajta bosszút állni. –mosolygott.

- És mégis miért segítenél?

- Mert nem akarod, hogy segítsek? – dőlt hátra a kanapén még nagyobb mosollyal az arcán.

Szemforgatva ültem közelebb hozzá.

- Őszintén meg nem tudom végig akarom-e ezt csinálni.

- Micsoda? –kiáltott fel döbbenten. – Ezt most komolyan mondod? Vicky ő teljesen megalázott téged! Semmibe vesz! Még arra sem vette a fáradtságot, hogy szakítson veled! Ezek után nem tennél semmit?! –emelte fel a hangját.

- Tökéletesen tudom mit tett, nem kell folyton felhoznod! –válaszoltam ugyanazzal a hangsúllyal. És képzeld nem mindenkinek olyan az észjárása mint a tied! Igen, megfordult a fejemben az, hogy nem viselkedek úgy, mint egy idióta, éretlen tinédzser aki mindenáron be akar mutatni az exének. Ugyan mit nyernék vele? Semmit!

- Szóval, hagyod, hogy élje boldogan az életét, míg te itt szenvedsz miatta?

- Én nem szenvedek. –tiltakoztam gyorsan.

- Á tényleg nem? –gúnyolódott. Elég csak rád nézni!

- - Jó, és ha szenvedek akkor mi van? Miért érdekel ez téged? Semmi közöd nincs hozzá! –kiáltottam vissza, s csak ekkor döbbentem rá milyen közel is vagyok hozzá. Éreztem fel és le emelkedő mellkasát, azt ahogy idegesen, kapkodva veszi a levegőt.

- Tudod mit? –kérdezte fagyosan. – Nem tudom, miért érdekelt, de ne félj, többé már nem fog. –lépett hátrébb, majd köszönés nélkül kiviharzott az ajtón.

- Jól van menj csak! Viszlát! –kiáltottam utána, s tehetetlenül lehuppantam a kanapéra. A francba…miért cseszek el mindent?

- Vicky jól vagy? –ült le mellém anya óvatosan.

- Szeretnék egyedül leni. –válaszoltam, s kisiettem a kertbe.

Semmi kedvem nincs most beszélgetni. Muszáj egyedül lennem. Csak egy kicsit, hogy tudjak gondolkozni. Olyan furcsa minden. Próbálom, de nem tudom megmagyarázni miért. Itt nem csak Nickről és Joshról van szó. Valami más is megváltozott, érzem. A kert végén ülve megdöbbenve tapasztaltam, hogy már a hullámok sem a régiek. Eddig ha bármi bajom volt idebújtam a gondok elől, amíg előbb utóbb minden rendbe nem jött. Talán pont ez a baj? Hogy sosem teszek semmit? Pont ahogy Josh mondta: „Szóval hagyod, hogy élje boldogan az életét, míg te itt szenvedsz?” Igen, eddig mindig ezt tettem. Most mégsem megy. A hullámok már nem nyújtanak menedéket. Többé már nem…Azt éreztem elárult engem.

- A fenébe is! Annyi éven át segítettél, miért most kell cserben hagynod?! –kiáltottam fel dühösen. – Miért pont most? –folytattam halkabban, s tehetetlenül térdre rogytam. Nem tudtam mit tenni, könnyeim rögtön kicsordultak. Az elmúlt pár nap fájdalmai, azt hiszem túl sok nekem ez az egész. Nem akarok én semmit, csak annyit hogy szűnjön meg a fájdalom, a többi nem számít. Kezdett beesteledni, s már a Hold is kisütött. Ahogy egyre többet gondolkodtam, s a holdfényben úszó tengert néztem, egyszer csak villámcsapásként ért a tudat, nem a tenger és a hullámok változnak…hanem én.

Másnap reggel elég későn keltem, de nem bántam. Épp ideje volt már kipihennem magam. Tegnap arra jutottam, hogy nem csinálok semmit Nickkel. Egyszerűen csak továbblépek, hiszen nyilvánvaló, hogy ő ezt már megtette. Az viszont nem fog bekövetkezni, hogy teljesen magamba fordulok. Épp ezért már ki is találtam a mai programot…

- Jó reggelt! –mosolyogtam anyura. – Sajnálom, ahogy tegnap viselkedtem, csak szükségem volt egy kis időre.

- Semmi baj. Most már minden rendben ugye?

- Azt hiszem. –mosolyogtam, mire anya megkönnyebbülten felsóhajtott.

Reggeli közben, anyuék könnyedén csevegtek, s néha én is beleszóltam a beszélgetésükbe. Mindazonáltal nem kerülte el a figyelmem az a sok aggódó pillantás amit felém vetettek. Pedig, ahogy ezt nekik is mondtam, nincs okuk az aggodalomra. Szobámba érve azonnal tárcsáztam Aggie számát.

- Helló! –vette fel rögtön. – Jól vagy?

- Miért kérdezi ezt mindenki? –méltatlankodtam. – Igen, jól. Minden oké.

- Ennek örülök. Aggódtam érted.

- Köszi, de nincs rá okod. –mosolyogtam. Hagy meséljek neked valamit! – kezdtem, s mindent elmondtam neki Joshról és a tegnapról. – Szóval mit gondolsz? – fejeztem be úgy 5 perc múlva.

- Hát először is szerintem jól tetted, hogy nem mentél bele abba a játékba. Jobb a dolgokat nem erőltetni. Csak legyen minden úgy ahogy annak lennie kell.

Abban a pillanatban nagyon boldog voltam. Véleménye olyan sokat számított nekem,s az hogy egyetért velem, boldoggá tett. Beszélgetésünk végé, pedig váratlanul belesikított a telefonba majd megszólalt:

- Már csak 1 hónap! –hallottam izgatott hangját.

- Tudom és alig várom! –válaszoltam mosolyogva.

1 hónap múlva Aggie nálunk fog lakni egy ideig, ugyanis iskolát vált és a koleszbe már csak a 2. félévbe lehet jelentkezni. Anyuékat nem zavarja főleg hogy, a nővérem már Canberrában lakik, én pedig - érthető módon- nagyon vártam már hogy ideköltözzön. Amint letettem a telefont újra tárcsáztam, ezúttal Sue-t. Azt terveztem, hogy ma egész nap vele leszek, hogy végre kicsit kimozduljak, de ő sajnos nem ért rá. Csalódottan hívtam utána Estellet és Toba-t, de egyiküknek sem volt jó a mai nap. Dühösen ültem le az asztalomhoz. Úgy tűnik a sors nem akarja, hogy ma elmenjek otthonról…

Unalmamban megfogtam laptopomat, s az ágyhoz vittem. Az internet elvégre tökéletes unaloműző. Bekapcsoltam, majd vártam, hogy megnyissa a kezdőoldalt. Addig gyorsan hoztam egy italt magamnak, de a képernyőre pillantva egy pillanatra ledermedtem. Hát persze! A kezdőoldal! Egy pletykalap volt beállítva, amit akkor állítottam be amikor még jártunk, pont azért, hogy minél többet tudjak róla. Nem tudtam levenni a szemeim róla. Mint mindig, ezen a képen is fantasztikusan nézett ki. A V-kivágású fehér pólója volt rajta- az amit úgy szerettem. Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy nem olvasom el a cikket, de nem tudtam ellenállni. A cím elolvasása után azonban újra ledermedtem.

- Mi a fene ez? –kérdeztem fennhangon, s gyorsan tovább olvastam.

Éreztem, hogy minden sor után egyre jobban árad szét bennem a düh. A cikk végére érve, már fel-alá sétáltam a szobámban. Minden meggondolás nélkül előkaptam a telefonom, s tárcsáztam Josht. Háromszor hívtam, de nem akarta felvenni. Biztos haragszik még. Gyorsan kinyomtattam a lapot, átöltöztem, s siettem le a nappaliba.

- Apa, beszélnünk kell. –álltam elé gyorsan. – Kell egy lakáscím.

Döbbenten nézett rám, majd bólintott. Elmeséltem neki körülbelül miről is van szó, mire ő elővette a telefonját és intett, hogy várjak egy kicsit. Biztos voltam benne, hogy megszerzi, elvégre elég befolyásos ember. Nem is tévedtem, pár perc múlva egy cetlivel a kezében jött vissza.

- Tessék! –nyújtotta át.

- Nahát, ők is Potts Pointban laknak? –döbbentem meg. – Sose mondta…köszönöm! –nyomtam egy puszit apu arcára.

- Vicky, te meg hová mész így kiöltözve? –lépett ki anya a konyhából.

- Hosszú, majd apa elmondja. Sietek. Sziasztok. –léptem ki az ajtón, s a taxiba beülve átnyújtottam a címet a sofőrnek.

Az út mindössze 5 perc volt, de ha gyalog mentem volna –főleg magassarkúban –fél óra is beletelik. Gyönyörű házban laktak. Határozottan megindultam a ház felé, s becsöngettem.

- Mit csinálsz itt? –hallottam Josh hangját a kaputelefonból.

- De udvarias valaki. –válaszoltam halvány mosollyal, a kamera felé fordulva. – Amint beengedsz elmondom.

Erre kinyitotta a kaput, én pedig az ajtóhoz léptem, de ő kitárta előttem.

- Hallgatlak. –támaszkodott az ajtófélfára, elzárva előttem az utat.

- Nem mehetnénk be? –kulcsoltam össze a kezeim mérgesen.

- Mert itt kinn nem jó? –láthatóan mulatott rajtam.

- Rendben, tudom mit akarsz. Oké. Rendben. Sajnálom a tegnapit. –mondtam ki, s közben várakozóan néztem rá.

- Na így máris jobb, gyere be. –nevetett fel.

Én azonban nem mozdultam, csak szúrós szemekkel néztem rá.

- Oké, talán egy kicsit én is hibás voltam. Kicsit elragadtattam magam. –mondta szemforgatva, mire én elégedetten elmosolyodtam, s beléptem a házba.

- Ez elképesztő. –fordultam körbe.

- Kösz. Na szóval, miért is jöttél?

- Meggondoltam magam. Benne vagyok a játékban. Megcsinálok mindent amit mondasz. –mondtam ki döntésem komolyan, végig a szemébe nézve.

Láttam arcán a döbbenetet.

- Valóban? –mosolyodott el végül. – És mi késztetett erre a döntésre?

- Ez. –dobtam elé a kinyomtatott cikket.

Nick cáfolja az ausztrál lánnyal való kapcsolatát

Nick Jonas a minap a Popsztárnak adott interjút, amelyben határozottan cáfolta a róla és a bizonyos ausztrál lányról szóló pletykákat. Lássuk mit is nyilatkozott pontosan:

- Nick, azt tudjuk, hogy nyáron volt egy komoly kapcsolatod egy ausztrál lánnyal. Mesélnél nekünk arról, hogy miért is lett vége?

- Először is, semmiképp nem mondanám azt, hogy komoly kapcsolat volt, őszintén nem is igazán jártunk csak néha találkoztunk és jól éreztük magunkat. Csak jól szórakoztunk.

- Akkor az, hogy visszajöttél nem okozott nagy traumát egyikőtöknek sem igaz?

- Nem, dehogyis. Elvégre ez a kis flörtölést nem jelntett semmit számomra.

- Most pedig Selenával jársz, és igen boldognak látszol.

- Igen, boldog is vagyok. Ez a kapcsolat összesem mérhető, azzal a nyári románccal. Selena teljesen más, sokkal érettebb és mellette úgy érzem…

Olvasás közben láttam Josh kitáguló szemeit, majd fejcsóválva letette az újságot.

- Ennek aztán van bőr a képén. –mondta ki véleményét. – De, nyugodj meg visszakapja. Nem lesz nehéz. Csak megismertetlek néhány emberrel akik média sztárt csinálnak belőled és…

- Micsoda?! –lepődtem meg. – Most viccelsz ugye?

- Nyugi. Nem lesz nagy dolog. Csak csináld mindig azt amit mondok neked.

Pár percig hitetlenül néztem rá, de végül megadtam magam.

- Rendben. Legyen az amit szeretnél. Csak egy kérdésemre válaszolj! – Miért segítesz nekem?

- Hidd el nekem is megéri. –mosolygott.

Közvetlenül elé léptem és újra megkérdeztem:

- De mégis miért?

- Egyszer elmondom megígérem. –mosolygott,s keze megindult, mintha megakart volna érinteni, de mozdulata félúton abbamaradt.

Mintha nem vettem volna észre, felé nyújtottam a kezem és megszólaltam:

- Akkor ez a mi küldetésünk, igaz?

- Így van. –fogadta el a kéznyújtást. – Erre inni kell! –nevetett fel. – Hozom a pezsgőt, csak ülj le.

Mosolyogva leültem és megdöbbenve tapasztaltam: néha egészen jó érzés idióta, éretlen tinédzserként viselkedni.

#28

Nagyon sajnálom, de ezen a hétvégén nem lesz rész, majd csak jövőhéten. Ez elsősorban azért van mert jövőhéten szombaton megyek nyelvvizsgázni és arra készülök rész írás helyett. Viszont megígérem ha túlélem a jövőhét szombatot, vasárnap az lesz az első dolgom hogy felrakom a részt :)

24. rész A new start

Tudom- tudom egy napot késtem (sőt ha azt nézzük, hogy most 0:00-van akkor már kettőt) de azért remélem nem haragszotok :)

PS.: van egy divatblog, amit az egyik barátnőmmel írok, ha érdekel lessétek meg:

http://www.to-be-glamorous.blogspot.com/ ha pedig nem akkor, már olvashatod is az új részt :)

24. rész

Nick és Selena újra együtt?

Bár nem rég még arról cikkeztünk, milyen boldognak látszik Nick Jonas ausztrál barátnőjével, de úgy tűnik vége a nagy szerelemnek. Tegnap ugyanis paparazziknak sikerült lencsevégre kapni Nicket volt barátnőjével, Selena Gomezzel. A beszámolók szerint a páros együtt vacsorázott, majd együtt távozott, - s ahogy az a képeken is látszik- kézenfogva. Minden jel arra mutat, hogy „Nelena” újra együtt van, de mi azért kíváncsiak vagyunk miért is lett vége Nick előző kapcsolatának. Talán a nagy távolság miatt? Vagy egyszerűen kialudt a nagy tűz?

 

Mr. Couteau fejcsóválva tette le az újságot, s felesége felé fordult.

- Ő hol van?

- A szobájában reggel óta. Várja a hívását. Félek feleslegesen. - sóhajtott nagyot, s félretolta a tányérját. - Mégis mit csináljunk?

- Nem tudom. Nem hittem volna, hogy ez történik. Őszintén ezt a Nick gyereket ennél tisztességesebbnek gondoltam. - válaszolt fáradtan, majd lassan felállt.

- Beszélek vele. - szólt, s elindult a lánya szobájába…

 

Miért nincs semmi illata a rózsának? Miért ilyen szürke minden? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak már 4 órája. Hiába fogom a rózsát, a rózsát amit 3 napja kaptam Tőle - semmi illata nincs. Mikor megbízott valakit, hogy hozza el akkor még szeretett…vagy csak így akart elbúcsúzni tőlem? Nem akkor íratott volna valami cédulát is mellé…de nem, nem tette ezt. Egyszerűen gyáva. Valami zajt hallok, s pillantásom azonnal a telefonra fordítom, de nem…nem hív senki. Csalódottan visszadőltem, s újra a tengerre néztem. Gyönyörű látvány volt ez, hullámok csapkodták a kert végén lévő sziklákat, s lehetett néhány bátor szörföst is látni. Semmi gondjuk nincs, csak átadják magukat a hullámoknak, hagyják, hogy az határozza meg következő lépésüket. Mindig a jelenben élnek, sosem a jövőben vagy a múltban, hisz ha egy pillanatra is elkalandoznak a deszka felborul. Nekem is pontosan ezt kell tennem…

Halkan kopogtak az ajtómon, s én gyorsan letöröltem könnyeimet.

- Gyere be!

Apa óvatosan nyitott be, majd lassú léptekkel felém indult, végül leült mellém, s pillantásomat követve kinézett az ablakon.

- Csodálatos ma a tenger.

- Igen az. - válaszoltam csöndesen. Bárcsak minden más is ilyen csodálatos lenne…

- Kicsim! - fordult felém hirtelen - ne várd a hívását. Ne várj rá! Bocsáss meg nekem, de ki kell mondanom: ha akart volna már hívott volna. Kérlek kicsim, mondj le róla…hisz ő már megtette.

Könnyes szemekkel ránéztem, s bólintottam. Minden amit mondott, minden annyira igaz volt, de ezt fáj beismerni.

- De olyan nehéz. - csúszott ki a számon.

- Én sosem mondtam, hogy könnyű. De tedd meg. Ne szenvedj miatta többet. Hidd el nem éri meg. - homlokon csókolt, majd csöndesen magamra hagyott.

Pár percig csak ültem ott, gondolkozva szavain, majd hirtelen nem bírtam tovább. Kapkodva nyúltam telefonom után, s már hívtam volna Őt, de mégis meggondoltam magam. Helyette egy másik számot kezdtem el tárcsázni.

- Igen? - szólt bele meglepetten.

- Joe, kérlek segíts! - szinte könyörögtem.

- Vicky, mi a baj? - ijedt meg.

- Szerinted mégis mi? Mondd csak igaz?

- Micsoda?

- Joe! Igaz az hogy Nick és Selena… - nem tudtam folytatni így elhallgattam. Egy ideig ő sem szólalt meg, majd végül így folytatta:

- Vicky, én sajnálom, de nem…nem mondhatom el neked.

- Mi az hogy nem mondhatod el? - közel álltam hozzá hogy hiszti rohamot kapok. - Mert ugye nekem nincs semmi közöm hozzá?

- Nem, nem erről van szó csak Nick megkért…

- Szóval megkért?! Na idefigyelj Joe Jonas én eddig a barátomnak tekintettelek, de most közel állsz hozzá, hogy egy életre megutáljalak!

- Jól van, jól van! Igen igaz. Sajnálom…Én megpróbáltam rábeszélni, hogy ezt ne így intézze, de teljesen meghülyült. Sajnálom…

- Én…semmi baj…megértem…persze abszolút, hát akkor csak ennyit akartam. Majd beszélünk még…valamikor. Szia. - nyomtam ki a telefont, s dühösen az ágyra dobtam a telefont. Mindkét öklömet összeszorítottam, ám a következő pillanatban a fájdalomtól sikítottam fel.

- A fenébe! - vérző kezemet előre tartva rohantam a  fürdőbe, s a víz alá tartottam. Nem vettem észre hogy még mindig szorongattam a Nicktől kapott rózsát és a tüskék beleálltak a kezemben. Óvatosan szedtem ki őket egyesével, s közben gondolataim a telefonbeszélgetés körül jártak. Nem tudom, hogy azért kezdtem-e el sírni mert fájt a kezem, vagy azért mert rádöbbentem arra, hogy itt a vége, csak egyet tudtam: innen nehéz lesz felállnom. Most hogy tudtam az igazat minden rosszabb lett. Ő kérte meg Joe-t, hogy hallgasson…ez fájt a legjobban. Amint elállt a vérzés hátamat a falhoz a falhoz döntve ültem le, s átkaroltam térdeimet.

- Tehát ennyi volt… - suttogtam halkan. Tényleg ennyit számítottam neki? Csupán ennyit? Még arra sem képes, hogy elmondja, hogy már nem érez irántam semmit? Egyszerűen eldob magától mint egy rongybabát. Nem tudom, nem akarom elhinni, hogy ez a fiú ugyanaz a srác akit én ismerek és szeretek. Mintha ezalatt a két hét alatt teljesen kifordult volna magából. Vajon örökké ilyen marad? Vagy mindig is ilyen volt? Nem azt nem hiszem., de bármi is van ha ez az új Nick Jonas akkor mihamarabb el kell felejtenem…

Pólómmal megtöröltem a szemeimet, s visszamentem a szobámba. A sarokba hajított rózsát minden lelkifurdalás nélkül dobtam ki az ablakon, de a falon függő képekkel már nem tudtam ugyanezt megtenni. Túlságosan sokat jelentettek nekem…Végül csak a fiókom legmélyére süllyesztettem őket. Körbenéztem, s elégedetten tapasztaltam, hogy már semmi nem emlékeztet rá. Volt még egy fontos dolgom, így egy pulcsi után nyúlva kiléptem az ajtón. A konyhába érve apa rögtön odajött mellém.

- Hová mész? Elvigyelek?

- Ne, nem kell. - mosolyodtam el halványan. - Már hívtam taxit. Valamit el kell intéznem.

- Jól van. Csak siess haza. - ölelt meg anya aggódva.

- Sietek. - pusziltam meg, s kiléptem az ajtón.

Beszálltam a taxiba, s elgondolkozva bámultan ki az ablakon. Annyira reménykedtem, hogy ez a pillanat sosem jön el, de mégis itt van. Mindenem Rá áldoztam, lemondtam érte mindenről. Mekkora idióta voltam! Sosem fogom még egyszer ezt a hibát elkövetni.

- Kisasszony, megérkeztünk!

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, s gyorsan kifizettem a fuvart. - Esetleg meg tudna itt várni. 15 perc múlva jönnék.

- Természetesen. Itt fogom várni.

- Köszönöm. - ismételtem, s gyors léptekkel elindultam a part felé. Futó pillantást vetettem a jachtok felé, de még így is rögtön kiszúrtam a „ You’re my heart only desire” feliratút. Késztetést éreztem, hogy odadobjak valamit, de helyette csak mély levegőt vettem és benyitottam az épületbe.

- Jó napot, Mr. Crozethez jöttem. Be vagyok jelentve.

- Ön Miss Couteau? Rendben.

- Köszönöm. - válaszoltam a titkárnőnek, s beléptem a szemközti irodába.

 

- Biztosan el akarja adni a jachtot? - hitetlenkedett Mr. Crozet.

- Igen, biztos. - ismételtem harmadjára. - És ha még egyszer megkérdezi, akkor is ezt fogom válaszolni. Azért jöttem, hogy kitöltsem az ehhez szükséges iratokat.

- Hát rendben. - pislogott értetlenül, de azért felállt, s kutatni kezdett a papírok között. Pár perc múlva oda is jött hozzám, s néhány lapot tett le elém.

- Ezeket írja alá. És ha ezekkel megvagyunk, meg kell egyezni az árban.

- Nézze, nekem mindegy mennyiért adja el. Teljesen mindegy. Nem akarok ezzel foglalkozni. Csak adja el, kérem.

- Rendben. - nézett értetlenül. - Ha valami hírem van azonnal hívni fogom.

- Köszönöm. - álltam fel. Mindent köszönök. Viszlát.

Kilépve még egy utolsó pillantást vetettem a jachtra, majd gyorsított léptekkel a taxi felé indultam.

 

- Itt vagyok! - léptem be a nappaliba, de a látványtól rögtön elállt a szavam.

- Josh, te mit keresel itt?!

- Vicky, úgy aggódtunk! - ölelt át anya. - Azt hittük valami butaságot csinálsz!

- Anya, sose lennék öngyilkos ezt te is tudod. - forgattam a szemeimet. - Túlságosan félek a tűktől, a késtől, a szikláktól, a magasságtól, egyszóval mindentől.

Anya erőtlenül felnevetett, s szorosan magához húzott. Amint elengedett Josh lépett elém.

- Vicky, rég láttalak! - puszilt meg.

- Te mit keresel itt? Bocsi, de most nincs jó hangulatom…

- Mi most magatokra hagyunk titeket. - szólt anya, s apával együtt diplomatikusan felmentek a szobába.

- Tudom, láttam az újságot. Sajnálom. Hívtalak, de nem vetted fel. Aggódtam érted.

- Itthon hagytam a telefonom. - magyaráztam zavartan.

- Tudod, ha én lettem volna a barátod, én sose tettem volna ilyet. Sajnálom, hogy így végződött…

- Hidd el én is. - mosolyodtam el kényszeredetten, de semmi kedvem nem volt tovább beszélgetni. - Josh sajnálom, de most…

- Nem akarsz neki visszavágni? Miért nem vágsz vissza neki? - vágott közbe.

- Micsoda? Ugyan hogy vághatnék vissza? Meg amúgy is annak mi értelme lenne? - forgattam a szemeimet.

- Hogy-hogy mi? Nem adhatod fel! Én nem olyannak ismerlek, aki ilyen könnyen feladja. Mutasd meg neki milyen fából faragtak!

- Bármit is tennék, ő úgysem tudna róla…

- Vicky, Vicky - csóválta a fejét mosolyogva. - Talán elfelejted, hogy Sydney egyik legbefolyásosabb tinédzsere ül veled szemben?

23. rész

Erre írtam meg, szerintem gyönyörű szám... :)

http://www.youtube.com/watch?v=glanQFGOEIA

23. rész

 

- Vicky! Megjöttek a képek!

- Végre Már két hete várok rájuk! - kiáltottam, s izgatottság járta át a testemet. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, így hamar anya elé értem.

- Kérem őket! Hol vannak? - nyújtottam a kezem mosolyogva anya felé, de kezei üresek voltak.

- Öhm…itt vannak a képek. - szólt mögöttem valaki, de hangja ismeretlen volt.

Nem értem, mikor az előbb jöttem még nem volt ott senki…vagy mégis? Döbbenten fordultam meg, s előttem egy magas, fekete hajú fiú állt, kezében a számomra mindent jelentő fényképekkel.

- Tessék! - nyújtotta felém őket, én pedig egy mosoly kíséretében kaptam utánuk. Már szaladtam volna fel, mikor újra tétova hangját hallottam.

- Várj! Apukám üzeni, hogy sajnálja azt, hogy ennyi ideig kellett várnod a fotókra. Ezt küldi neked! - nyújtott egy doboz bonbont.

- Köszönöm, igazán nem kellett volna. - pislogtam rá döbbenten.

- Semmiség - vont vállat, s az ajtó felé vette az irányt.

- Nincs kedved maradni egy kicsit? - kérdezte anya gyorsan, mire én szúrósan a szemébe néztem. Válaszul rám kacsintott, majd kicsit közelebb húzott.

- A lányom szívesen megkínál valamivel.

- Persze. - erőltettem magamra egy mosolyt. - Amúgy Vicky vagyok.

- Rob. - mutatkozott be ő is.

- Örülök, - mosolyogtam még mindig - akkor maradsz egy kicsit? Kérsz valamit inni?

- Ha nem zavarok… - nézett anyára - egy ásványvíz jó lesz.

- Ugyan dehogy zavarsz! - nevetett fel. - Ülj csak le ide! - intett a fotelra, majd elindult a konyhába én pedig szorosan a nyomában.

- Anya, mégis mit csinálsz? - vontam kérdőre azonnal.

- Miért? Én semmit nem csinálok…

- Anya!

- Jól van! Vicky, két hete ki sem mozdulsz itthonról! Barátnőiddel sem törődsz! Muszáj, hogy legyen végre egy kis társaságod! És egyébként is, ő egészen helyes. Láttad milyen szép zöld szemei vannak?

Már épp kezdtem volna tiltakozni a felsorolt vádak ellen, de jobban belegondolva, teljesen igaza volt. Semmivel nem törődtem az elmúlt két hétben. Suli, utána meg rögtön hazajöttem. Barátnőimmel iskolán kívül sose találkoztam. Csak Nick, és a telefonbeszélgetéseink számítottak. Mindennap csak ezeket vártam. Akárcsak ma…

- Rendben igazad van. - fújtam egy nagyot. Utálom ha igaza van. - Viszem neki az italát.

- Helyes, pontosan így gondoltam. Aztán kedves legyél ám!

Szemeimet forgatva léptem ki a konyhából,s mellé léptem.

- Tessék, itt van az ásványvíz.

- Ó köszi. - nézett, fel szemeivel az enyémekbe nézett.

- Nahát, tényleg milyen szép szemeid vannak! - csodálkoztam hangosan, de egy pillanat múlva  már rákvörös fejjel néztem rá. - Úgy értem, hogy…én csak…

- Értem hagyjuk! - nevetett fel.

Jesszusom, így be égni…

- Oké tegyük fel, hogy ez nem történt meg. - huppantam le mellé mosolyogva. - Mondd csak apukád gyakran használ futárnak? - kérdeztem, de amint kimondtam már meg is bántam. - Mármint…szóval gyakran kér meg arra, hogy…hogy elvigyél dolgokat az ügyfeleinek? - fejezte be gyorsan.

- Nem, dehogy. Csak ritkán, különleges vendégeknek. - kacsintott rám.

- Így már értem. - nevettem fel, s szemeibe néztem. Egyre szimpatikusabbnak tűnt, s anyunak igaza volt: jó volt végre valakivel beszélgetni.

- Rob, helló! - jelent meg apa az ajtóban. - Nem akarlak titeket megzavarni, de apukád hívott és azt kérdezi hol vagy. Valami családi programról beszélt.

- Ó persze, mennem kell. Köszi mindent. - lépett mellém és arcomra nyomott egy puszit.

- Milyen program? - kérdeztem kíváncsian.

- Nagy családi ebéd, egy csomó rokonnal. - húzta el a száját. - Nem valami izgalmas…

Erre csak halványan elmosolyodtam, s kikísértem az ajtón.

- Na mit szólsz hozzá? - támadott le apa, amint becsuktam az ajtót.

- Mi van, te is össze akarsz vele hozni? - bosszankodtam.

- Hát elég jól összeillenétek… - kezdte, de én csak legyintettem.

- Ne is reménykedj! - nevettem rá, majd a képekkel a kezemben szobámba indultam. Türelmetlenül téptem fel a borítékot, a fotók pedig a földre hullottak. Gyorsan felkaptam őket és az ágyra ültem. Mindegyik kép olyan volt, mint egy időutazás, vissza a mindent jelentő múltba. A strandon készült romantikusak, vagy a vidámparkos kicsit bohókások, úgy éreztem mintha visszakaptam volna Nickből egy darabot. Csak egy egészen apró részt. Nagyot sóhajtva dőltem az ágyra, szemeimet az égnek emelve, hogy visszatartsam sírásomat. Nem akarok sírni…

Miután egy kicsit összeszedtem magam, felálltam és az íróasztalom mellé léptem. Leszedtem a barátnőimmel közös képeket, csupán kettőt hagytam fenn: az Aggival és a Sueval közöset. Helyükre a Nickkel készült fotók kerültek, lassan ott tartottam, hogy bármerre néztem őt láttam. Nem bírom tovább muszáj felhívnom. Benyomtam a hármas gombot és már tárcsáztam is.

- Szia Vicky! - szólt bele egy nem várt hang.

- Joe, helló. Mit keres nálad Nick telefonja? - kérdeztem tőle nevetve.

- Bandaügy tudod. Fel vagyok jogosítva arra, hogy felvegyem. - válaszolt nevetve.

- Na persze…Nicket tudnád adni?

- Miért, nem akarsz velem beszélgetni?

- Tudod, igazából Nickkel szeretnék, ezért őt hívtam fel és nem téged.

- Oké -oké. Szólok neki.

Izgatottan vártam, hogy végre beleszóljon a telefonba, de legnagyobb csalódásomra újra Joe szólalt meg.

- Sajnálom Vicky…de nem a legjobbkor hívtál. - mondta zavartan. - Majd később visszahív.

- Mert koncert lesz vagy mi? - lepődtem meg.

- Nem, csak…majd később felhív. Szia. - nyomta ki a telefont, én pedig szoborrá meredve álltam tovább. Mégis mi a fene volt ez?!

Már délután 5 óra. Nem hív. Vajon mi dolga lehet? Ennél később soha nem szokott hívni. Most miért nem hív? Lehet, hogy megbántottam valamivel? Nem az nem lehet. Hiszen tegnap nem volt semmi baja. És Joe sem mondott semmit. 7 óra. Mi van ha elfelejtett? Nem az nem lehet. Nem felejthetett el. Biztos sürgős dolga van. Valami halaszthatatlan. 9 óra. Kezdem feladni. Pedig nem adhatom fel. Sosem hagyott még cserben. Akármilyen fontos dolga volt. Soha. Hiszen még a koncert szünetében is felhívott miközben 5 perce volt arra hogy átöltözzön…Akkor most vajon mi jöhetett közbe? 10 óra. Miért nem hív? Hallani akarom a hangját. Vagy talán nekem kellene felhívnom őt? Igen. Megpróbálom. Talán véletlenül kitörölte a számom. Igen, biztosan. Más oka nem lehet. Akkor én felhívom. Kicsöng. Gyerünk, gyerünk vedd fel! Még mindig kicsöng…nem veszi fel. Mi történhetett? Vedd fel! Mi van ha valami baja esett?

*A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható*

Kinyomta. Kikapcsolta a telefont. Ezt nem hiszem el. Miért tette ezt? Hatalmasat csalódtam benne. Vagy csak lemerült a telefonja? Biztos ez az oka. Hiszen ő nem lehet a hibás. Éjfél múlt, de nem hívott. Azt hiszem ideje aludnom egy kicsit. Ma már hiába várok… Miközben ablakomon át a csillagos eget néztem, rájöttem hogy 2 hónapja ma fordul elő az először, hogy nem hallom a hangját. És ezt a hiányt csak nehezen tudtam feldolgozni…

 

Másnap reggel amint kinyitottam a szemem, rögtön nyúltam telefonom után. De hiába, semmi hívás, semmi SMS. 11 óra múlt. Semmi ok nem jutott eszembe. Egyszerűen elfelejtett… Erre gondolva sírás fogott el, így inkább felültem és készülődni kezdtem, csakhogy lefoglaljam magam valami mással. Valamivel, ami eltereli gondolataimat róla. Éppen a konyhába indultam mikor hangfoszlányokra figyeltem fel:

- Nem, nem szabad megtudnia még. Inkább várjunk vele egy kicsit.

- De nem tarthatod titokban előtte. Úgyis megtudja majd.

- Jó de ne most, és ne tőlünk…

Hangosan trappolni kezdtem a lépcsőn, hogy figyeljenek rám, s rögtön elhallgattak.

- Jó reggelt! - köszöntem be vidáman, egy-egy puszit nyomva apa és anya arcára. - Mi újság?

- Nincs semmi különös. - váltottak egy gyors pillantást. - Van kedved ma étterembe vacsorázni? Nyílt egy új hely a közelben. Megnézzük?

- Jól hangzik. - mosolyogtam és valóban alig vártam, hogy végre kimozdulhassak a házból.

Kezemben csörögni kezdett a telefonom én pedig rögtön fel is vettem.

- Igen? - kérdeztem izgatottan.

- Vicky, én úgy sajnálom…

- Aggie. - sóhajtottam csalódottan. - Mi az, mi történt?

- Hogy vagy? Nagyon el vagy kenődve? Pont most olvastam az újságban. Kérlek meséld el mi történt pontosan!

- Te meg mégis miről beszélsz? - értetlenkedtem.

- Te még nem tudod?

- Mit?

- Semmi, semmi. Majd beszélünk még. Szia!

Értetlenül néztem előre, majd megfordultam és láttam szüleim aggódó tekintetét.

- Oké. Ebből elég! Kérem az újságot! Most!

Anya remegő kezekkel felém nyújtotta az újságot, én pedig várakozóan vettem át. Nem kellett kinyitnom, a címlapra elég volt ránéznem ahhoz, hogy megtudjam miért viselkednek ma ilyen furcsán. Szemeim könnyekkel teltek meg, s én tehetetlenül az újsággal a kezemben elindultam a kertbe. Nem akartam hinni a szemeimnek. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy vége. Az elmúlt időszak olyan volt, mint egy álom. De úgy tűnik minden álom véget ér egyszer. Ez is, pont úgy mint a többi…

22. rész

22. rész

Az óra hajnali négyet mutatott, én pedig nem tudok aludni. Nem rég ébredtem fel, s azóta szemeimmel az óramutatót figyeltem. Nincs erőm felkelni, belekezdeni egy új napba. Nick azt mondta a gépe hajnalban indul. Nem bírom megnézni, hogy itt van-e még, nem tudok megfordulni. Mi van ha már elment? Sose látom többé? Nagyot sóhajtottam, s minden erőmet összeszedve fordultam meg. Gondosan leterített lepedő, kisimított párna látványa tárult a szemem elé. Semmi más. Ő sehol. Csalódottan lehajtottam a fejem, s csak ekkor vettem észre egy vörös rózsát a párnám szélén. Rápillantottam, éreztem, hogy újra kezd rajtam erőt venni a sírás. Felpattantam és elindultam a konyhába. Ma már úgysem alszok többet…

A nap már kelőben volt, így enyhe fény világította meg a konyhát. A tegnapi vacsora nyomai, a tálak az asztalon mind azt mutatták a mai nap is csak egy a sok közül. Mintha minden ugyanúgy lenne mint tegnap volt…Valami mozgást láttam a nappaliban, de mielőtt megijedhettem volna láttam, hogy csak Nici, a macskám az. Kényelmesen odasétált elém, leült, majd halkan nyávogott egyet. Tudtam, hogy azt várja, hogy adjak neki valamit, hiszen állandóan eszik. Nick éppen ezért mindig csak „Éhenkórásznak” -nak hívta. Erre gondolva elmosolyodtam, s a hűtőből kivett tejet öntöttem a táljába. Elgondolkodva dőltem neki az ajtófélfának, mikor megláttam a nappaliban hagyott laptopomat. Hirtelen ötlettől vezérelve rohantam oda és bekapcsoltam. Türelmetlenül vártam, hogy betöltődjön, ujjaimmal közben térdemen doboltam. 6 óra…6 órakor indul a gépe. Akkor még van időm! Még odaérhetek! Remény öntött el és sietve felrohantam a szobámba. Nem figyeltem mit veszek fel, csak magamra kaptam amit gyorsan találtam, közben másik kezemmel a taxist hívtam. Egy táskába beledobáltam a telefonom, a pénztárcám és már indultam is le a konyhába. Még mielőtt kimentem volna, írtam egy levelet anyunak, hogy ne aggódjon. Szenvedtem egy kicsit az ajtóval, mire kitudtam nyitni, de végül kijutottam. Ott álltam a ház előtt, vacogva a reggeli hidegben, s vártam a taxist. Háromnegyed 5 múlt lassan, s csak nem jött. A repülőre fél órával előtte fel kell szállni, így fél 6-ig oda kell érnem. Mikor végre megérkezett türelmetlenül szálltam be, s bemondtam a címet. Szerencsére az utak szinte üresek voltak, csak kevesen indultak útnak ilyen korán. Amint odaérkeztünk fizettem, s futni kezdtem a reptérre. Többen ültek a váróteremben annál amire számítottam, én pedig egyre idegesebben kezdtem Nicket keresni. 5 óra 5 volt, de sehol nem találtam. Miért ilyen nagy ez a repülőtér? 5:10 múlt…mi van ha már fel szállt? Nem, még nem szállhatott fel! Tehetetlenül néztem körbe, de még mindig sehol sem láttam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy bent biztosan nincs (még egy férfit is megkértem, hogy nézze meg a mosóban) két lehetőség maradt: vagy már felszállt a repülőre, vagy még nem ért ide. Oda léptem az információs pultnál ülő hölgy mellé és illedelmesen megszólítottam:

- Elnézést, megszeretném érdeklődni, hogy felszállt-e már valaki a Los Angelesi gépre?

- Sajnálom kisasszony, ilyen információt nem oszthatok meg senkivel.

- Kérem, nekem tudnom kell! -könyörögtem neki. - Egy fiú, körülbelül olyan magas mint én, egy kicsit talán magasabb, göndör barna haja van. Kérem.

Látva erőlködésemet, halványan elmosolyodott.

- A barátod?

Aprót bólintottam.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de már jó páran felszálltak arra a gépre. És… ha jól emlékszem, volt köztük egy ilyen srác is.

- Köszönöm. -feleltem elhalóan, s reményt vesztve fordultam meg. Vége…mindennek vége. Botladozva indultam el a kijárat felé, s közben gondolataimba mélyedtem. Miért nem tudtam hamarabb jönni?! Csak egy kicsit hamarabb! Amint kiléptem az ajtón borzongás fogott el a hidegtől. Kezeimet összekulcsolva magam előtt indultam el a taxik felé.

- Vicky! -hallottam meg Nick hangját, de nem néztem arra. Tudom, csak képzeletem játszik velem. Lépteimen gyorsítva mentem tovább.

- Vicky! -hallottam tisztábban a hangot, s valaki erősem megfogta a derekam, s megfordított.

- Nick. -lepődtem meg, de ő csak magához szorított.

- Hiszen te vacogsz! -suttogta a fülembe. - Gyere menjünk be! -szólt, elkezdett az épület felé húzni. Elképedve mentem utána, odabenn pedig rögtön felé fordultam.

- Mégis, hogy kerülsz ide?

- Ezt kérdezhetném én is. -mosolygott. - Miért keltél fel és jöttél ide?

- Nem tudtam aludni… -motyogtam halkan. - De itt azt mondták már felszálltál. De úgy tűnik mégsem.

- De igen. Csak szóltak nekem, hogy „egy bájos, hosszú barnahajú hölgy” keres. És ez ki más lehetne mint te? -vont oda magához újra, s gyengéden megcsókolt.

- Nem akarom, hogy elmenj… - nyögtem halkan szemeibe nézve.

- Én sem akarom… -válaszolt, s arca olyan közel volt, hogy ajkai enyémet súrolták. ’Kérjük a 6 órás Los Angelesi járat utasait, hogy szálljanak be a gépbe és foglalják el a helyeiket!’ -hangzott fel a hangosbemondó. Még egyszer utoljára megszorította a kezem, s homlokon csókolt.

- Szeretlek -suttogta, majd lassan elindult. Még mielőtt belépett volna az ajtón hátrafordult, rám mosolygott, majd végleg eltűnt a szemem elől.

- Én is szeretlek. -suttogtam erőtlenül magamnak, s letöröltem könnyeimet. Mielőtt megfordultam volna, egy biccentéssel köszöntem meg az információs pultnál ülő hölgynek, azt amit értem tett, ő pedig elmosolyodott. Bár fáztam, úgy döntöttem inkább gyalog megyek haza. Elgondolkozva sétálgattam az utcákon, a külvilágot szinte teljesen figyelmen kívül hagyva. 2 óra értem haza, lábaim iszonyatosan fájtak, kezeim jéghidegek voltak. Mégis nem bántam. Minden olyan üres volt, minden elvesztette értelmét. Legalább éreztem valamit…még ha fájdalom is volt ez az érzés.

A szobámba felérve fáradtan huppantam le íróasztalomhoz. Ide raktam ki kedvenc közös képeimet, Aggival, Sueval, Ellel, Dollyval és mindenkivel aki sokat jelent számomra. Két hely most üresen állt, oda két Nickkel közös képet szántam, de még nem hívattam elő őket. Apa azt tanácsolta, hogy egyik barátjának vigyem el, mert, ha máshová viszem és Nicket felismerik a képeken, akkor jó pénzért eladják egy pletykalapnak és az újságban látom viszont. Azt hiszem ezt holnap el is intézem. Levéve a szemeimet a fotókról észrevettem valamit, amitől lefagytam egy pillanatra. Asztalomon egy boríték hevert. Remegő kezekkel nyitottam ki és olvasni kezdtem.

„Kedves Vicky,

Hajnali kettő van és nekem bármennyire fáj is, el kell mennem. Nem szeretnélek felkelteni, annyira aranyosan alszol. Beszéltél is álmodban, azt mondtad, hogy szeretsz. Mielőtt elmegyek, szeretném ha tudnád, hogy éltem egyik legszebb időszakát töltöttem el itt Veled. Minden ami történt olyan volt, mint egy álom. Egy valóra vált álom. Én is szeretlek.

Nick

Ui.: Én a helyedben elmennék ma a jachthoz. Kitudja, lehet, hogy találsz ott valamit…

Könnyeim újra potyogni kezdtek, de ezúttal nem törődtem vele. Sietve lerohantam a nappaliba.

- Apa, kérlek vigyél el most valahová! -ugrottam elé. Biztosan furcsa látvány lehettem, amint sírva, egy papírt szorongatva álltam előtte. Talán ezért is egyezett bele olyan hamar. Gondosan figyeltem a tájat, s mikor megpillantottam a strandot rögtön intettem neki, hogy álljunk meg.

- Kicsim, én itt megvárlak.

- Szeretném ha velem jönnél! -mondtam szemeibe nézve, mire arcán megdöbbenés futott át, de rögtön felállt.

Együtt mentünk el a strand mellett, majd a jachtok elé értünk. Remegő kezekkel vettem elő a zár kulcsát, majd felléptünk a hajóra. Apa kérdő szemekkel nézett, mire halványan elmosolyodtam.

- Ezt kaptam tőle.

Bólintott, de nem szólt semmit. Gyorsan körbeszaladtam fent, de semmit nem találtam. A medence mellett elhaladva, a tegnapi nap emlékei akaratlanul is beszivárogtak az elmémbe. Lementem a kabinokhoz, s megtaláltam amit kerestem, az ágyon egy újabb levél hevert.

„ A hajó oldalára írattam valamit. Remélem tetszeni fog…”

Levelét szorongatva ugrottam fel és apa mellett elrohanva siettem le a partra. A jacht oldalán pedig ez állt:

„You are my hear’s only desire.” / Te vagy szívem egyetlen vágya./

Szemeim könnybe lábadtak és halványan elmosolyodtam. Leültem a homokba és csak néztem a feliratot. Gyorsan írtam neki egy smst amiben csak ennyi állt: „Köszönöm.” Úgy fél óra múlva apa lépett mellém.

- Körbejártam a jachtot. Fantasztikus. Bezártam mindent, úgysem megyünk már vissza, ugye?

Bólintottam, s mutattam, hogy üljön mellém. Lekuporodott mellém és átölelt.

- Ez is ő volt? -intett fejével a felirat felé, én pedig megint csak bólintottam.

- Vicky, minden rendben lesz, hidd el. Szeretitek egymást. Minden rendben lesz. -próbált vígasztalni.

Minden rendben lesz, ismételtem magamnak. Pontosan itt, egy napja még Ő mondta ezt…

21. rész

21. rész

Aznap egész este vártam a hívását, mindhiába. Telefonomat egy pillanatra sem raktam le, fel-alá sétáltam a nappaliban, miközben anya aggódó szemekkel vizslatott. 9 óra elmúlt, én pedig kezdtem feladni. Elképzelni sem tudtam mi történt, és azt sem, hogy miért nem mondta el nekem. Hiszen tudja, hogy megbízhat bennem! Annyiszor bizonyítottam már, és most mégis úgy éreztem semmibe vesz. 11-ig vártam rá, aztán feladtam. Fáradtan ágyba dőltem, nagyot csalódtam benne…már megint.

- Vicky! Kellj fel! -suttogott anya, s gyengéden keltegetett. Durcásan a másik oldalamra fordultam, semmi kedvem nem volt felkelni.

- Vicky! -próbálkozott újra. - Nick lenn vár rád.

- Micsoda? -hajoltam fel rögtön.

- Azt mondtam neki már rég fenn vagy és 5 perc múlva kész leszel.

- Micsoda?! -ismételtem hangosabban, azonnal kiugrottam az ágyból.

- Szólok neki, hogy mindjárt kész vagy! -nevetett ki anya, s kiment. Őrült tempóban bevágódtam a fürdőbe,majd rohantam a gardróbomba. Fogalmam sincs mit akar Nick, de egy biztos: a tegnapi nap után nem megyek vele sehova. Így hát felvettem egy lenge rövid ruhát, a hajam lazán feltűztem, majd tükörbe néztem. Átlagos, itthon ülős kinézet, rekordidő 8 perc alatt. Elégedetten bólintottam, s elindultam a konyhába.

- Végre Vicky itt vagy! -sóhajtott fel anya. -Nick vár a nappaliban.

- Rendben. -válaszoltam, s elkezdtem enni az asztalról az epret, legkisebb jelét sem adva annak, hogy átakarnék menni a nappaliba.

- Nem vitted ma túlzásba az öltözködést. -jegyezte meg, s végig mért felhúzott szemekkel. - Pedig Nick mintha azt mondta volna, hogy mentek valahova…

- Valóban? Hát erről én nem tudok. És mellesleg eszem ágában sincs ma bárhová is menni a szobámon és a kerten kívül.

- Vicky, minden rendben? -jött oda mellém.

- Persze miért ne lenne? -mosolyogtam rá,s folytattam az eperevést.

- Na jó. Akármi történt is, beszéljétek meg. -szólt, s elkezdett tolni a nappali felé. - Sok sikert! -tette hozzá, s egy nagyobb lökéssel már a nappaliban is találtam magam.

Nick, aki addig a telefonjával játszott, felém fordult, s egy puszival üdvözölt.

- Azt hittem sokkal több időbe telik majd az míg elkészülsz. -mosolyogott, de szemei nem mosolyogtak.

Gyengéden levettem magamról kezeit,s kikerülve őt leültem a kanapéra.

- Nick, mi történt tegnap? -tettem fel a kérdést, mindenféle köntörtfalazás nélkül, azt a kérdést amely már egy napja foglalkoztatott. - Miért nem hívtál fel?

Most már arcáról is eltűnt a mosoly, s mielőtt válaszolt volna leült mellém.

- Semmi, csak banda ügy. Felmerült egy kisebb probléma, de nem olyan fontos.

Láttam rajta, hogy hazudik, de nem erőltettem tovább. Ha annyira sem tart fontosnak, hogy az igazat mondja, az nem az én gondom.

- Akkor jó. -mosolyogtam rá erőltetetten, de belül legszívesebben megütöttem volna. - És miért is vagy itt?

- Mert kitaláltam nekünk egy tökéletes programot. -szólt, s felhúzott a kanapéról. -Nem is kell átöltöznöd, így tökéletes vagy. Szóval indulhatunk is. -vonta le a következtetést, majd elköszönt anyutól, és már várt engem az ajtónál, de én nem mozdultam.

- Nick nekem eszem ágában sincs elmenni veled bárhova is. -közöltem nyersen mondanivalómat, s flegmán visszadőltem a kanapéra. Anya és Nick kitágult szemekkel nézett rám, én pedig újra az epres dobozért nyúltam.

- Öhm…Vicky. -sétált mellém anya. -Mi bajod van? -suttogta úgy, hogy csak én halljam.

- Semmi. De minek menjek el bárhová is, ha egy váratlan esemény miatt két óra múlva úgyis visszajövök? -válaszoltam,s anyuval ellentétben nem figyeltem arra, hogy halk legyek.

Anya értetlenül nézett rám, aztán hirtelen elhatározással kivette a kezemből a tálat, felhúzott, s az ajtó felé tolt.

- Akármi is történt veletek, nem érdekel, csak beszéljétek meg. Oldjátok meg a problémáitokat! -intett, s becsukta az ajtót. Duzzogva fordultam meg, s Nickre rá sem nézve ültem be a kocsiba. Ő is beszállt mellém, láttam,hogy meg akar szólalni,de gyorsan leintettem.

- Most inkább ne szólj hozzám! -azzal a házból kimentett napszemüvegemet a szememre húztam és az ablak felé fordultam. Ő szótlanul beindította a kocsit és elindultunk. Elképzelni sem tudtam hová megyünk, várakozásommal ellentétben nem a város, hanem a part felé indultunk. Végighaladtunk a part menti úton, én pedig az mellett, hogy a látványban gyönyörködtem, egyre kíváncsibb lettem. 20 perc múlva, nem bírtam tovább, felé fordultam és megkérdeztem, hogy hová megyünk.

- Mindjárt meglátod. -mosolygott, láthatóan örült, hogy újra hozzám lehet szólni. Nem is hazudott, pár perc múlva lekanyarodott az útról, s leparkolta a kocsit. Érdeklődve kiszálltam a kocsiból, körülnéztem, majd összehúzott szemöldökkel fordultam felé.

- Nick, ez egy strand.

- Tudom. -nevetett rám, s elkezdett a part felé húzni. Már kezdem megszokni, hogy ma mindenki engem ráncigál. Nem értettem semmit, de azért mentem utána. Pár perc múlva egy kicsit eltávolodva a strand résztől döbbenten álltam meg.

- Nick, ugye nem… -de ő lepisszegett, s húzott tovább.

- Hölgyeké az elsőbbség. -állt félre az útból, én pedig szájtátva léptem előre. Egy jachton álltam, ami ugyan nem volt olyan nagy, viszont kettőnknek tökéletes.

- Nick ezt nem hiszem el! -fordultam felé. - Te kibéreltél egy jachtot?

Ő csak mosolygott, majd lement, gondolom, hogy a kapitánnyal beszéljen. Nem sokára el is indultunk, én pedig a jacht orránál álltam, s a végtelen óceánban gyönyörködtem.

Hirtelen Nick átkarolta a derakam, majd magához húzott. Bár még mindig dühös voltam, az elmúlt események kissé enyhítették haragom, talán érthető módon.

- Vicky, ígérem ma semmi sem fog közbe jönni.

- Mindig ezt mondod. -jegyeztem meg.

- Sajnálom a tegnapot. Hidd el én sem így akartam. De ma minden rendben lesz.

Várt egy kicsit, de én nem válaszoltam. Még mindig nem győzött meg.

- És, ezt be is bizonyítom. -folytatta, s a zsebéből kivette a telefonját, majd legnagyobb megdöbbenésemre egyszerűen a vízbe dobta.

- Nick! -sikítottam fel. - Neked elment az eszed?

- Megmondtam, semmi sem jöhet közbe. -húzott újra magához, én pedig elképedve nézte rá.

- Te nem vagy normális.

- És ez nagyon nagy baj? -suttogta.

- Nekem nem. -válaszoltam,s hagytam, hogy megcsókoljon. Szenvedélyesebb volt, mint szokott, s ez előre megrémített. Hogy fogjuk kibírni ezt a mai napot?

- Nick, azt mondtad így tökéletes vagyok! De most komolyan, itt van egy medence és én nem mehetek bele… -sopánkodtam.

- Sajnálom, ezt elfelejtettem. De felőlem így is bemehetsz. -kacsintott.

- Ja persze. Szeretnéd. Még jó, hogy pont a fehér ruhámat vettem fel. -morgolódtam és leültem a medence szélére. Ő levette a pólóját, s beleugrott a vízbe. Tudtam, hogy azért csinálja, hogy utána menjek, de megpróbáltam kitartani, bár ahányszor csak meztelen felsőtestére néztem éreztem, hogy elpirulok. Egy idő után ezt ő is észrevette,s kaján mosollyal az arcán elém állt.

- Mi lenne, ha nem innen, a medence széléről vizslatnál, hanem bejönnél a vízbe?

- Hidd el innen is jó a látvány. -nevettem rá, mire ő arcomat kezével lentebb húzta, s lágyan megcsókolt.

- Biztos, hogy kinn maradsz? -suttogta ajkaim közé.

- Ez zsarolás… -vádoltam meg halkan, s elgyengülve hagytam, hogy magához húzzon a medencébe. Lábaimat összekulcsoltam a háta mögött, s úgy öleltem át.

- Ugye, hogy így sokkal jobb? -mosolygott, s szenvedélyesen megcsókolt. Mikor én vettem át az irányítást, vadul beletúrtam a hajába, csakhogy ő ettől elvesztette az egyensúlyát, s mindketten a vízbe dőltünk. Nevetve jöttünk fel a felszínre, Nick pedig megölelt.

- Megütötted magad?

- Dehogyis. -nevettem.

- Legközelebb ilyen mozdulatokat ne csinálj! -figyelmeztetett mosolyogva én pedig, válaszul lefröcsköltem.

- Nahát! -mért végig. - Jól áll neked a fehér. -kacsintott rám, majd elnevette magát.

- Csak elérted amit akartál. -válaszoltam, s hozzábújtam.

Még fél órát szórakoztunk a medencében, mikor én kimentem,s a medence mellé ültem. Nick is csatlakozott hozzám, s csendben ültünk egymással szemben. Tudtam, most jött el a pillanat mikor őszinte lesz velem. Épp ezért nem mondtam semmit. Vártam míg erőt gyújt, hogy megszólaljon.

http://www.youtube.com/watch?v=kxLbNA6GHVw

/ezt a zenét hallgattam miközben írtam, szóval szerintem eléggé illik hozzá :) /

- Vicky, én hazudtam ma reggel. -kezdte.

- Tudom. -válaszoltam csendesen. Nem lepte meg válaszom.

- Most viszont szeretném elmondani, mi is történt valójában. Tegnap apa felhívott és… -nem tudta kimondani.

Bátorításképpen megsimogattam kezét, mire ő felnézett, s fájdalommal teli szemeivel az enyéimbe nézett.

- Vicky, nekem el kell mennem.

Kezemet elhúztam az övéről és testem remegni kezdett. Ez egyszerűen lehetetlen…hiszen úgy volt csak öt nap múlva megy…ez nem lehet…

- A turnéról van szó. Hamarabb kezdődik, mert utólag beiktattak még pár várost a programba. Így viszont a próbák és az előkészületek is hamarabb kezdődnek… -magyarázta csendesen, majd elhallgatott.

Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat is, de mindig reménykedtem, hogy segít valami, talán egy csoda. De persze, nem állt meg az idő, nem történt semmi. Nem vagyok még felkészülve arra, hogy elmenjen. Lassan könnyek gyűltek a szemeimben. Nem akarok előtte sírni, nem akarom, hogy lássa mennyire fáj ez nekem. Tudtam, neki se könnyű, de mégis úgy éreztem nekem nehezebb lesz. Elvégre ő hagy itt engem és visszatér élete valódi értelméhez- a zenéhez. És én? Én itt maradok egyedül…mintha ez az egész idő míg itt volt egy álom lett volna.

- De majd telefonon rengeteget beszélünk -szivárogtak be Nick szavai az elmémbe -minden olyan lesz mint régen.

Minden erőmet összeszedve felemeltem a fejem,s a szemébe néztem.

- Te komolyan azt hiszed, hogy minden ugyanolyan lesz mint régen?

Nem válaszolt rögtön, csak fürkészte arcomat. Kezét felém nyújtotta, de mozdulata félúton megállt.

- Vicky… -suttogta. - Én szeretlek, igazán szeretlek. Szeretném ha megpróbálnánk, csak egy próbát kérek. Semmi mást. Nem akarlak elveszíteni. Hiányozni fog ez az egész. Te, Sydney, ez a másmilyen élet. Ha máshogy lennének a körülmények, ha eljöhetnél…

Mutatóujjamat a szájára helyeztem.

- Nick, felesleges ezen gondolkodni…nincsenek más körülmények. És bármennyire is szeretnénk, nem is lesznek. -mondtam ki a rideg valóságot.

Ő kezével végigsimított arcomon, de nem szólalt meg. Tudta, hogy igazam van.

- Sajnálom, hogy elmész -folytattam, de elfogadom. Szemeibe néztem,s ugyanazt láttam bennük, amit én éreztem: fájdalmat, elmúlást. Nem érzékeltem az időt, nem érzékeltem semmit. Nélküle minden olyan üres lesz, üres hiszen ő nem lesz velem…

- És mikor indul a géped? -kérdeztem remegve. Arca megrándult, félve válaszolt.

- Hajnalban.

- Tehát most látlak utoljára. -nem kérdés volt, hiszen tudtam rá a választ. Minden és minden, ami az elmúlt időszakban történt csodálatos volt. Minden csók, mosoly, érzelem, még a viták is. Bármi is történt velünk, nem bántam. Akkor legalább itt volt, s jelenléte betöltötte az űrt, azt az űrt, amit hiánya okoz majd.

- És még egy dologban hazudtam. -szólalt meg rekedten. - A jachtot nem béreltem…ez a te ajándékod. A szülinapodra. Tudom még van egy hét, de mivel… -elhalkult a hangja, majd végleg elhallgatott.

Döbbenten néztem rá.

- Ez az enyém?

- A tiéd. Hiszen tudom mennyire imádod a vizet. -válaszolt, s halványan elmosolyodott. Közelebb ültem hozzá, s a szemeibe nézve szólaltam meg:

- Szeretlek Nick Jonas. Mindig is szeretni foglak…

Ő kezével magához húzott, s megcsókolt. Minden érzelem benne volt ebben a csókban, minden fájdalom, minden reménytelenség. Nem tudtuk abbahagyni egymás ölelését, és miért is tettük volna? Semmink nem maradt…semmi csak a mai nap. Nick gyengéden lefektetett, s óvatosan fölém hajolt. Mellkasomat kezdte csókolni, majd áttért a nyakamra, s közben egyik kezével combomat simogatta. Mikor ajkait újra enyémre helyezte megrázkódtam, mintha áramütés ért volna. Kezeimmel erősen húztam magamra, mellkasunk összenyomódott, éreztem, hogy egyre ziláltabban veszi a levegőt. Elkezdte levenni rólam a ruhát, s én hagytam, semmi sem érdekelt, csak őt akartam. Hasamat csókolta, majd melleim közé csókolt. Kezei is egyre feljebb vándoroltak combomon, én pedig egyre jobban kívántam őt.

- Mr. Jonas! -hallottunk hirtelen egy közeledő hangot. Nick először csak kicsit hátrafordult, majd mint a villám állt fel, s a közeledő alak elé sietett.

- 6 óra van, a vacsorát előkészítettük. -szólt az idegen, aki ezek szerint a személyzet egy tagja.

- Köszönöm Vincent, mindjárt megyünk. -felelte Nick zavartan, amint  Vincent elment rögtön fordult volna vissza hozzám, csakhogy én már rég nem ott voltam. Amellett, hogy életem legkínosabb eseményén vagyok túl, újra elöntött a csalódás. Remegve ültem le a hálókabinban lévő ágyra, gyorsan magamra húztam a ruhámat, s térdeimet átkarolva sírni kezdtem. Ez az egész sok volt. Ez a délután, minden. Nem bírom tovább…

Nick lépett be a szobába, pólóban, s leült mellém. Ő is pont ugyanazt érezte amit én, látszott rajta.

- Vicky, ha nem jött volna Vincent, én nem bántam volna meg. -suttogta a szemeimbe nézve.

- De én igen. -feleltem, ő pedig döbbenten nézett rám.

- Én örülök, hogy nem történt meg. Én nem tudnálak, úgy elengedni, ha az előbb megtörtént volna…akkor belehalnék ha elmennél. -suttogtam, mire ő gyengéden átölelt. Csendben ültünk egy ideig, míg Nick szólalt meg:

- Mondd csak nem vagy éhes?

Bevezetett a szomszéd kabinban, s én ámulva néztem körbe. Egy asztal a szoba közepén, néhány gyertyával díszítve. A tányéromon egy szál vörös rózsa pihent, amit rögtön kézbe vettem, s megszagoltam.

- Nick, te csodálatos vagy! -álmélkodtam, s egy gyors puszit nyomtam arcára.

A vacsora után nem sokkal el kellett hagynunk a jachtot-hiszen elég késő volt már, anyuék már vártak. Mielőtt a kocsiba ültem volna, eszembe jutott egy gondolat, s ez lebénított. Nick ijedten fordított maga felé, s szemeimből kiolvasva válaszolt a kérdésemre.

- Persze, hogy látjuk még egymást! -hajolt közel, s mélyen a szemembe nézett. Tudtam, hogy most látom utoljára, bármit is mond, ezt belül éreztem. Szeretem őt, minden porcikáját csókolnám éjjel nappal, de már nem lehet. Úgy tűnik a mi időnk lejárt. Hazafelé egyikőnk sem szólalt meg, ő az utat nézte, én pedig csöndben ültem mellette. Mikor a házunk elé parkolt, nem fordult felém, szemei előre, a semmibe meredtek. Én sem tudtam tenni semmit. Tudtam eljött a búcsú ideje-véglegesen. Nick kiszállt, s megkerülve a kocsit, ajtót nyitott nekem, s kisegített, majd szótlanul magához ölelt. Percekig álltunk ott, egymást ölelve,s nem akartam elengedni, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy megtegyem. Ő sem tolt el magától, mint szokott, csak ölelt hosszan. Nem, azt hiszem több volt ez egy ölelésnél-minden kimondatlan szó, minden érzés benne volt. Mikor elengedtük egymást, mélyen a szemembe nézett, s lágyan megcsókolt. Ajkait szólásra nyitotta, de végül mégsem szólalt meg. Szótlanul végigsimított az arcomon, majd kezei tehetetlenül teste mellé hullottak. Nem akartam elmenni, de maradni sem tudtam. Lágyan megszorítottam a kezét, majd hátatfordítva mentem be az ajtón. Amint az ajtó becsukódott, könnyeim azonnal potyogni kezdtek. Leültem a nappaliba, s arcomat a kezembe temetve sírtam. Hallottam, ahogy Nick kocsija elhajt, mikor egy lágy kezet éreztem a vállamon.

- Mi a baj kicsim? -suttogta anya a fülembe, én pedig feldagadt szemekkel ránéztem.

- Elment, elment örökre… -suttogtam, mire ő döbbenten sóhajtott fel.

Hiába minden vigasztalása, egy sem ért semmit. A szobámban ülve rájöttem semmi másra nincs szükségem csak időre. Azt hiszem az idő majd elmulasztja fájdalmát, bár őszintén, hiányát semmi sem pótolhatja. Próbáltam másra gondolni, de végül úgy döntöttem, feladom. Álmosan a párnába dőltem, nem kellett sok idő, már aludtam is.

„ Talán, ha maradhatnék, akkor minden rendben lenne. De nem bírom tovább, túl messze vagy tőlem, el kell hogy engedj! -bontakozott ki karjaimból.

- Ne, ne hagyj el! -nyögtem kétségbeesetten, s karjai után nyúltam, de minden hiába, egyre távolodott, s már csak elmosódott hangját hallottam. - Vicky hidd el jobb lesz így…”

- Ne! -riadtam fel, s nyugtalanul felültem. „hidd el jobb lesz így” -visszhangoztak utolsó szavai a fejemben. Csak a hold világított be az ablakon, biztosan éjszaka van még. Szomorúan beletúrtam a hajamba, majd tehetetlenül a másik oldalamra fordulva dőltem le az ágyra, de kezemet valami, puhába vertem. Ijedten nézte fel, s meglepődötten kiáltottam fel.

- Nick, te meg mit keresel itt?!

Ő erre halkan felnyögött, s teste az ágyon mocorogni kezdett. Ajkaimba harapva néztem őt, kétségtelenül aranyos látvány volt. Alaposan végigmértem, minden kicsi részletet elraktározva. A feltűrt pólóból kilátszó hasát, a nyaka tövénél lévő anyajegyet-mindent. Mikor az arcához értem láttam, hogy szemei nyitva vannak, s csábosan mosolyog rám.

- Tudod, nem illik valakit így végignézni -nevetett rám, majd felült és magához húzott.

- Miért vagy itt? -tértem rögtön a tárgyra. Nagyot sóhajtott, majd csendesen válaszolt:

- Én nem akartam, nem tudtam elmenni anélkül, hogy ne lássalak még egyszer.

- És mikor jöttél? -szavai nagyon jól esek.

- 10 körül. Apukád engedett be. Azt mondta nyugodtan jöjjek fel, de te már aludtál. Nem akartalak felébreszteni…-suttogta gyengéden a fülembe. Pár perc múlva Nick feszengve törte meg a csendet.

- Vicky ha… -kezdte, de én ajkaimmal elhallgattattam. Nem érdekelt mit mondd, nem akartam hallani. Gyengéden visszacsókolt, de ez már nem volt az igazi, mindketten éreztük, ez már a búcsúzás. Miután elváltak ajkaink, átöleltem, s nem engedtem el. Ha történne valami, ha mások lennének a körülmények…sose engedném el…

20. rész

20. rész

 

- Vicky, nem tűnsz valami frissnek. –jegyezte meg apa mosolyogva, s igaza volt, rám fért volna még egy kis alvás.

- Nem is érzem magam annak. -válaszoltam egy ásítás után, s lehuppantam mellé. - Csak Nick szerint „a vidámpark egész napos program”, szó szerint. -dörmögtem. - Csinálsz nekem egy kávét? -néztem rá könyörgő szemekkel, mire apa sóhajtva felállt és bekapcsolta a vízforralót.

- Ki a fene ez? -dörzsöltem meg a szemeimet, s kómásan nyúltam csörgő telefonom után.

- Tessék? -szóltam bele.

- Vicky! Ez nem volt szép tőled! -hallottam Josh nevetését.

- Micsoda? -kérdeztem lecsukott szemekkel.

- Veled van tele az újság! Tudod tegnap mikor azt mondtad, hogy a barátoddal vagy, azt hittem valaki átlagos, érted. Erre meg így tudom meg, hogy te Nick Jonasszal jársz?

- Ja csak ez. -sóhajtottam. - Hát igen, megfogtam az Isten lábát! -nevettem fel.

- Egy ilyen lánynak, mint te egy átlagos ember nem is elég igaz? -kérdezte, s hangjában némi sértődöttség bujkált.

- Ez nem igaz. Én csak szeretem. Úgy ahogy van.

- Ennyire komoly? -lepődött meg.

- Azt hiszem. -mosolyogtam.

- Ezt nem is gondoltam volna. -mondta nevetve. - Most mennem kell,de majd hívlak még.

- Oké. -nevettem én is.

- Aztán próbálj meg minél hamarabb felébredni! -szólt még bele, majd kinyomta.

Nevetve tettem le az asztalra a telefont. Nem tudtam mire vélni folytonos hívásait. Csak egyszer találkoztunk, mégis azt éreztem, hogy közel áll hozzám, s úgy tűnik ez a fordítva is igaz. Nagyot sóhajtva megittam a kávémat, s készülődni kezdtem, vagy ahogy Josh fogalmazná: „megpróbáltam felébredni”.

 

- Ma minden tökéletes lesz! -szólt Nick, s izgatottan körbenézett. Hatalmas tömeg volt aznap a vidámparkban, hosszú sorok kígyóztak mindenhol. Őszintén nem sok kedvem volt itt lenni, de Nick lelkesedésére én is mosolyra húztam a számat. Nevetve húzott magához, s elkezdte mutogatni mi mindenre kell ma felülnünk. A felére se figyeltem csak hevesen bólogattam, mikor elkezdett húzni egy sátor felé.

- Gyere lövök neked valamit! -szólt és már fogta is a felé nyújtott nyilat. 30 percig ültem egy padon a sátor mellett, de persze plüss macinak nyoma sem volt. Bármilyen tehetséges is a zenében. Be kell ismerni íjászatban nem sok babér teremne neki. Újra és újra fizette ki a lövések árát, de még egyszer sem sikerült eltalálnia a táblát. Még 10 perc elteltével odasétáltam elé és mosolyogva rátettem a kezem a vállára.

- Nick ugye, ugye nem akarod a banda összes pénzét elkölteni egy vidámparki íjászsátornál? -szóltam nevetve, mire ő is felnevetett.

- Igen, értem a célzásod. Tudom, béna vagyok. De azért szeretsz ugye? -ölelt át.

- Még eldöntöm mosolyogtam rá, majd kivettem a kezéből az íjat. - Lőhetek egyet?

Meglepődötten bólintott, s kicsit távolabb lépett. Én óvatosan felemeltem az íjat, céloztam, majd lőttem-méghozzá tökéletesen. Nick döbbenten lépett mellém, s kérdő szemekkel mért végig.

- 2 hónap íjásztábor. -nevettem fel, s az eladóhoz léptem. Két szív alakú szemüveget választottam, az enyém piros volt, Nické kék, amit akarata ellenére rögtön rá is adtam.

- Nem gondoltad komolyan, hogy én ezt felteszem ugye? -mérgelődött, s már húzta is le, de kezemmel megállítottam.

- De igen, úgy gondoltam. Egy napig kibírod. Meg amúgy is legalább senki sem ismer majd fel. -nevettem rá.

- Akkor legalább, hagy rakjam a hajamra. -szinte már könyörgött.

- Rendben rakd. -intettem egyet majd elindultam a dodzsem pálya felé.

- Várj csak, visszatérve a célbalövéshez! Te képes voltál 40 percig azt nézni ahogy bénázok? -mérgelődött.

- Elég vicces volt. -nevettem rá és átkaroltam.

Ő is csak nevetve megrázta a fejét,s befizetett minket a következő körre.

 

- Hogy tudtad ezt megcsinálni? -kérdezte Nick, s menni alig tudott a nevetéstől.

- Én csak nem arra néztem amerre kellett volna, mert valaki elterelte a figyelmem. -csaptam oldalba a táskámmal, de én sem tudtam visszatartani a nevetésem.

- Szerencsétlen gyerek örülhet, hogy még egyben van. Az irányítópultos srácról nem is beszélve. -nevetett még mindig. - Mindenestre eddig még sehonnan nem tiltottak ki.

- Emlékeztetnélek, hogy téged nem tiltottak ki sehonnan, a dodzsemes pasi engem zavart el onnan, pedig téged kellett volna. Tudod, ha te normálisan viselkedsz, akkor tudtam volna előre nézni és akkor nem megyek bele szerencsétlen gyerekbe és az ital meg nem repül ki a kezemből egyenesen az irányítópultosra! Vagyis mindennek te vagy az oka! -feleltem, tökéletesen megelégedve gondolatmenetemmel.

Nick csak nevetve rázta a fejét majd maga felé fordított.

- És pontosan miért nem voltál megelégedve a viselkedésemmel? -mosolyogtt.

- tudod sejtettem, hogy valami nem stimmel, már akkor mikor hagytad, hogy én vezessek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen…ilyen…

- Milyen? -kérdezte mosolyogva.

- Hogy ilyen aljas módszerekhez fogsz folyamodni! -nyögtem ki végre.

- Aljas módszerhez? -nevetett fel, s még közelebb lépett.

- Most is csinálod! Hagyd abba! -szóltam rá és hátrébb léptem.

- De Vicky, miről beszélsz? -kérdezte újra, s alig tudta visszatartani nevetését.

- Hogy miről? Tudod te azt nagyon jól, kedves Nick! Szerinted mióta normális vislkedés az egy dodzsemben, hogy elkezded a melletted ülő nyakát csókolgatni? Vagy, az hogy a combját simogatod?

- Attól még nem kellett volna rám nézned. -végte meg magát, s látszott, hogy jót mulat rajtam. - Nem tehetek róla, hogy úgy belém vagy zúgva, hogy folyton engem kell nézned!

- Te…én…ezt még visszakapod! -dadogtam, s hátat fordítva neki elindultam a büfék felé.

- Hova megyünk? -lépett azonnal mellém.

- Én enni mert éhes vagyok, de te, hogy hova jössz azt nem tudom.

Nevetve forgatta szemeit, s szótlanul lépkedett mellettem.

- Egy gyrost szeretnék! -szóltam a büféshez, s elkezdtem a táskámban kutatni a pénztárcám után.

- Egy pillanat! -mosolyogtam az eladóra.

- Niiick!!! -fordultam hátra, az éppen nevetését visszatartani próbáló Nick felé.

- Te, kivetted, a pénztárcám! -kiáltottam rá, s minden egyes szavamnál nekicsaptam a táskámat.

- Ha így folytatod eltörik a telefonod! -mondta,s, hogy a nevetéstől ne essen el az oszlopba kapaszkodott.

- Nahát tényleg azt most nem vetted ki! -gúnyolódtam. - Meg amúgy is a BlackBerry nem törik el! -feleltem neki dühösen, majd visszafordultam, a  minket kitágult szemekkel bámuló pultoshoz.

- Bocsánat, mégsem kérek semmit. -mondtam,s megfordultam majd kicsit távolabb leültem egy padra, s magamban szitkozódtam. Pár perc múlva Nick ült le mellém kezében két gyrossal.

- Nahát ilyen éhes vagy? -kérdeztem gúnyosan.

- Vicky, tudom, hogy nem szereted ha én fizetek neked, de engem így neveltek. És mivel anyagilag nem állok rosszul, szeretném ha ezt megértenéd. -mondta halkan a szemeibe nézve.

- Az a pénztárcás dolog akkor sem volt szép. -jegyeztem meg még mindig kicsit duzzogva.

- Oké. Rendben elismerem ez nem volt szép tőlem. -mosolygott rám.

Megráztam a fejem, majd nevetve bújtam közelebb hozzá.

- Ugye az én gyrosomra kértél csípős szószt?

Erre ő megkönnyebbülten felsóhajtott, s átölelt.

 

- Istenem ez gyönyörű! -mondtam, s izgatottan fészkelődtem az ülésen. Ketten ültünk az óriáskerék kabinjában, s engem teljesen lenyűgözött az éppen szemünk elé táruló óceán.

- Akárcsak te! -szólt Nick, s lágyan belecsókolt a nyakamba.

- Hé, már megint kezded! -figyelmeztettem.

- Ennyire zavar?

- Én ezt nem mondtam. Csak nem alkalmas az időpont.

- Már mért ne lenne alkalmas? -mosolygott rám felhúzott szemöldökkel.

- Mert…mondjuk, mert olyan szép a kilátás.

- Á szóval inkább azt néznéd? -kérdezte, s közben enyéimet súrolták.

Válaszolni nem tudtam, mire ő elmosolyodott, s belecsókolt ajkaimba, én pedig nem tudtam neki ellenállni, így lágyan visszacsókoltam.

- Na mi van? Már nem is olyan lenyűgöző a kilátás? -nevetett fel, mire én ujjaimat ajkaira téve elhallgatattam, majd a hajába túrva szenvedélyesen megcsókoltam.

 

- Na még egy kör? -kacsintott rám Nick, amint leértünk.

- Hatalmas a sor. -néztem szomorúan a kassza felé. - De tudod mit? Megéri várni! -nevettem rá, s behúztam a sorba.

- És mit csináljunk addig amíg sorra jutunk? -kérdezte csibészes mosollyal, s jól láthatóan végigmért. - Nekem van pár ötletem…

- Nick! Foglalkozz végre valami mással is. Például ha nem hallanád csörög a telefonod.

- Az ráér. -vont vállat.

- Mi van ha fontos?

- Nálad nem lehet fontosabb -mosolygott.

- Nick!

- Rendben, felveszem. -adta meg magát,s telefonja után nyúlt. Nevetve vette fel, de pár perc múlva elsötétült arccal sétált távolabb. Utána akartam menni, de intett, hogy maradjak, így egyedül maradtam a sorban,s ijedt pillantásokat vetettem az egyre idegesebbnek tűnő Nick felé.

- Vicky! -hallottam meg egy ismerős hangot mögöttem.

- Josh! -lepődtem meg, s engedtem, hogy egy puszival üdvözöljön.

- Loren ő Vicky már meséltem róla, Vicky ő pedig Loren a barátnőm. -mutatta be a mellette álló, csinos lányt. - És te hogy-hogy egyedül?

- Nem, nem egyedül. Nick itt van csak fontos hívást kapott.

- Persze! Te vagy az a lány az újságból. Ezért voltál olyan ismerős! -nevetett fel Loren.

- Igen én lennék. -mosolyogtam rá.

- Sziasztok! -jött vissza Nick, én pedig már mutattam volna be,de ő már húzott is el onnan. Éppen leakartam szidni folytonos féltékenysége miatt, de mikor arcára pillantottam láttam, hogy ennél komolyabb dologról van szó.

- Nick mi a baj? -kérdeztem ijedten.

- Most…most el kell mennem. Sajnálom. Majd holnap mindnet elmondok. -hadarta el. Tényleg sajnálom. -folytattam, majd egy gyors csók után sietve elindult a parkoló felé. Értetlenül néztem utána, mikor Joshék léptek mellém.

- Minden rendben? -kérdezte, s félve nézett rám.

- Nem tudom…azt hiszem most hazamegyek.

- Elvihetünk, ha szeretnéd. -ajánlotta fel Loren, én pedig meglepődötten fordultam felé.

- Nem köszi, én majd fogok egy taxit. -mosolyogtam rá,s elindultam a kijárat felé,de  ekkor eszembe jutott valami.

- Illetve, Josh…ez kicsit kínos, szóval Nick elvitte a pénztárcám és esetleg tudnál taxira kölcsönadni? -tényleg kínosan éreztem magam, nem szokásom a kölcsönkérés.

- Persze szívesen. -lepődött meg, de már nyújtotta is felém a pénzt.

- Köszönöm és visszaadom. -bizonygattam, de ő csak nevetve legyintett.

- További jó szórakozást! -köszöntem el tőlük, de Loren utánam jött.

- Remélem minden rendbe jön. -szorította meg a kezem együttérzően én pedig csak döbbenten néztem rá.

- Köszi, ez igazán kedves tőled. a-válaszoltam hebegve, mire ő rám mosolygott, s visszament az őt váró Joshoz.

Mosolyogva néztem, ahogy Josh csókot ad neki, majd elindultam a kijárat felé. A csodálatos napunk csúfos kudarcba fulladt. Újra eszembe jutottak Joshék és könnyek gyűltek a szemembe. Nekünk mért nem mehet ilyen könnyen?

 

19. rész

Igen-igen jól látjátok az időt...(majd a fejezet végén :P) Hajnali kettő múlt. Elég álmos vagyok és kómás (épp ezért bocs a gépelési hibákért) ,de mivel már megint rég volt rész addig nem feküdtem le még be nem gépeltem ezt nektek. Azt hiszem ez az eddigi leghosszabb rész tehát Jó Olvasást! :)

 

 

19. rész

 

- Vicky, indulunk tedd azt vissza! –ráncigált Nick, az ajtó felé már sokadjára. – Viszlát Mrs. Cauteau –intett anyukám felé, aki csak nevetve figyelt minket.

- De napolajat még nm raktunk! –bontakoztam ki karjaiból.

- Vicky, itt van. –szedte ki a táskából, bosszúsan.

- De Nick, forgattam a szemeimet, ez 25-ös. Mi van ha jobban süt a nap? Kell egy 30-as is.

- Vicky! Ne csináld ezt velem! –szólt, majd újra felém nyúlt. – Indulhatnánk végre?

- Azt hiszem már mindent beraktam… - néztem gondolkozva a táskába. Hallottam Nick megkönnyebbült sóhaját mellettem, mikor eszembe jutott még valami.

- A fürdőruha! –csaptam a homlokomra.

- De hát Vicky, itt van a … - hallottam újra megdöbbent hangját, de már szaladtam is fel a szobámba.  Előkerestem egy másik fürdőruhámat, majd rohantam is vissza.

- Most őszintén miért kell kettő? –bosszankodott.

- Nick, mi van ha elszakad a másik? Nem lehetek egy szakadt bikiniben!

- Jól van mindegy. –intett türelmetlenül. – Csak menjünk. –kezdett el húzni megint, az ajtó felé.

- Oké-oké. Megadom magam. –sóhajtottam, s engedtem, hogy húzzon. – Várj a sapka! –jutott eszembe, s már rohantam volna érte, de ezúttal anya állt elém.

- Na jó ebből elég. –szólt bele a fél órája tartó vitánkba. – Vicky indulás! –azzal tolni kezdett az ajtó felé.

- De hát anya! Mi van ha napszúrást kapok? –kérdeztem tőle, de ő csak tovább tolt.

- Jó szórakozást! –szólt még hátra majd becsukta az ajtót.

- Nahát kiértünk az ajtón. –szólt Nick gúnyosan.

- Jól van na. –békítően átkaroltam a derekát. – Csak nem tudom észrevetted-e, de gyakorlatilag ez lesz az első olyan randink, amikor egész nap együtt leszünk, csak mi ketten. Azt szeretném, hogy tökéletes legyen.

- Jaj, Vicky nem attól lesz tökéletes, ha túl görcsölöd a dolgokat. –nevetett rám, majd homlokon csókolt. – Nézz rám –szólt, s felé fordította arcomat – minden rendben lesz. Megígérem. –mosolygott, én pedig csak kábán bólintottam. Helyesebb volt mint valaha. Arcán boldog mosoly, göndör fürtjei pedig édesebben nem is állhattak volna. S, bár haja után barna szemei voltak a kedvenceim, nem bántam, hogy napszemüveget viselt –mint oly sok minden- ez is jól állt neki.

 

40 perc. Ennyi idő alatt jutunk el Bondi Beach-be. A város másik oldalán van, de mégis megéri. Gyönyörű, homokos part és királykék, tiszta öböl. Bondi Beach, Nick és én egész nap. Tökéletesen hangzik.

Pontosan ennek a tudatában  ültem be az autóba,s már most izgatottság fogott el. Az út első felében Nick poénjaival szórakoztatott és hát valamennyire sikerült is neki. Mondjuk inkább csak rajta nevettem, azon, hogy milyen vicces, miközben vicces akar lenni.

- Na látod, sikerült. Megnevetettelek! –mosolygott rám csibészesen. – Még, hogy Joe a mókamester.

Megszólalni sem tudtam a nevetéstől. És, hogy tényleg azt hiszi, hogy vicces, ez a tény még jobban nevetésre késztetett.

- Nick, szerintem hagyd meg Joe-nak ezt a szerepet. –tettem a kezemet a vállára komolyan.

- Hé! –húzta el a vállát sértődötten, de én ezen is csak nevetni tudtam. Túl szép lesz ez a nap. Csak mosolyogni tudok. Gondolkozva kinéztem az ablakon, néztem az utcán sétáló embereket, majd  mellettünk felbukkanó Ferrarira esett a pillantásom. Kettő, körülbelül 18 éves lány ült benne, látszott, hogy igencsak el vannak kényeztetve, látszott, hogy mindenük megvan. Persze nem panaszkodom, hiszen nekem is mindenem megvan, de azért apa soha nem venne nekem egy Ferrarit. Mondjuk nem is kérnék… akkor inkább egy BMW. De mégis ebben a pillanatban sokkal szerencsésebbnek, boldogabbnak éreztem magam mindenkinél, még ennél a két lánynál is. Éreztem, hogy Nick megfogja az ülésen hagyott kezem, így mosolyogva felé fordultam.

- Min gondolkozol? –kérdezte, de szemeivel az utat nézte.

- Csak örülök, hogy itt vagy velem. –szorítottam meg a kezét.

Elmosolyodott, de nem szólt semmit.

Pár perc múlva telefonom hangosan csörögni kezdett. Hátranyúltam a táskához, s kotorászni kezdtem benne. „And the 7th thing I hate a most that you do…” –szólt közben a zene.

- Végre meg vagy. –sóhajtottam fel.

- Tetszik a csengőhangod. –húzta el a száját Nick.

- Nem kell beszólni! –nyújtottam ki rá a nyelvem, majd felvettem a telefont.

- Igen, ki az?

- Á Vicky. Nem tudom emlékszel-e rám én…

- Josh!!! –kiáltottam fel meglepetten, mire Nick gyorsan odakapta a fejét. – Tényleg te vagy az? –nevettem.

- Igen, én. Mi van veled?

- Minden oké. És veled?

- Velem is. Az igazság az, hogy azért hívlak, mert pár nappal hamarabb jöttünk vissza Japánból és megszeretném kérdezni azt, hogy lenne-e kedved találkozni valamikor?

- Hát persze, jó ötlet! –válaszoltam boldogan.

- Mondjuk holnap?

- Pillanat.

- Holnap fogunk valamit csinálni? –fordultam Nick felé mosolyogva.

- Hát persze. –felelte, egy kicsit bosszúsan.

- És egész napos program lesz?

- Mindenféleképpen.

Visszatettem a fülemhez a telefont és beszélni kezdtem:

- Sajnálom, de holnap nem…

- Hallottam. Semmi baj. –nevetett, s ezen megkönnyebbültem. – Ő a barátod? Elég féltékeny típus.

- Igen ő az. Tudom. –nevettem vele.

- Akkor majd talán máskor! Majd hívlak még!

- Rendben szia! –köszöntem el, s visszaraktam a telefonomat.

- Vicky, ki volt ő? –kérdezte flegmán.

- Egy haverom. Aki egyetért velem abban, hogy egy kicsit féltékeny vagy. –nevettem rá. Hiába ma csak mosolyogni tudok.

- De ki ő?

- Jól van. Másfél hete ismertem meg, mikor a nagyiéknál voltunk. Ő is ott volt a bulin.

- Ennyi?

- Hát igazából –halkultam el –ő mentett meg.

- Megmentett? –döbbent meg. – Mitől?

- Inkább kitől. Tudod, elmondtam neked Tomot.

- Tudom, de hogy jön ide Josh?

- Hát Tom… nem akart leállni. Én próbáltam ellökni, de nem ment, teljesen rám mászott. Josh pedig pont időben jött segíteni.

- Micsoda?! – állt félre a kocsival hirtelen. – Ezt nekem mért nem mondtad? –kérdezte idegesen.

- Hát mert…egyszer próbáltam elmondani, de akkor nem hagytad, hogy befejezzem. Többször pedig nem akartam felhozni a témát.

- Vicky. –hirtelen magához húzott és megölelt. – De már minden rendben van? –kérdezte gyöngéden.

- Persze. –néztem fel rá.

- Tudod, hirtelen megkedveltem ezt a Josh-t. –nevetett rám.

- Nagyon helyes. –bólogattam –de én még ma odaakarok érni a standra.

- Jól van, vettem a célzást, már indulok is. –nevetett, majd újra beindította a kocsit.

 

12-re oda is értünk. Amint az várható volt, telis-tele volt emberekkel. Ez természetes, főleg augusztusban. Gyorsan átöltöztünk, majd bevetettük magunkat a hullámok közé, de persze ez nem ment könnyen.

- Vicky gyerünk már!

- De nekem ehhez idő kell! –éppen arasznyi lépésekkel araszoltam előre, de mikor a víz a hasamhoz ért visszamentem három lépést. Ilyen tempónál érthető Nick türelmetlensége.

Ekkor ő egyszerűen csak odajött, felkapott és már vitt is befelé.

- Héé ne, vigyél ki, el ne engedj! –sikítottam, de már késő volt. Levegő utána kapkodva jöttem fel a felszínre, s szememet törölgettem.

- Bocsi, mit is mondtál? Rossz a hallásom. –nevetett.

- De vicces. –morogtam, miközben folyattam ki fülemből a vizet.

- Látod nem csak te tudsz kihozni engem a sodromból. –ölelt át. Csupasz hasa amint a bőrömhöz ért, forróság öntött el.

- Gyakran kihozlak a sodrodból?

- Néha. Például ma reggel. –ismerte be mosolyogva. – De nem bánom. –tette hozzá, majd szájon csókolt. – Meg amúgy is most visszakaptad.

- Azt hiszed? –nevettem el magam. – Én nálad sokkal jobb vagyok!

- Úgy gondolod? Rendben. Fogadjunk.

- Mi? –hitetlenkedtem.

- Meglátjuk ki, kit hoz ki a sodrából hamarabb.

- Ha veszíteni akarsz… - mondtam, majd a kezemet nyújtottam.

- Akko kezdjük. –fogadta el a kéznyújtásom.

- Sok sikert édes –léptem hozzá és szájon pusziltam. – Meglátjuk ki nyer, Mr. Féltékeny. –nevettem rá, majd elindultam ki a vízből. Féltékennyé kell tenni az biztos…de, hogyan… - gondolkodtam, mikor egy szörfös srác lépett mellém.

- Hello baby nem akarsz megtanulni szörfözni? –kacsintott rám.

- Ó kösz, de nem akarok meghalni. –mosolyogtam rá, majd továbbmentem. Várjunk csak… itt egy tökéletes jelölt…

- Várj! –kiáltottam után. Meglepődötten megfordult én pedig mellé léptem.

- Tudod, talán egy ilyen srác közelében mégsem félnék. –nevettem rá, mire ő is elmosolyodott.

- Fernando vagyok. –mutatkozott be.

- Spanyol vagy? –döbbentem meg.

- Félig.

- Nahát ez csúcs! Tudod imádom a spanyolokat mert mind annyira sze…szóval én Vicky vagyok. –fejeztem be.

- Remek, Vicky akkor kezdhetjük?

Azzal magyarázni kezdett nekem valamit az egyensúlyról, szélről, meg a hullámokról, én pedig úgy tettem mintha figyelnék, pedig közbe Nicket néztem. Felszedett maga mellé néhány rajongót, akik teljesen bálványozták. Mikor elkezdték naptejjel kenni, dühösen álltam fel.

- Kezdjük el! Most! –kezdtem el húzni Fernandot. Ő nem értette ugyan, de végre elkezdtük. Párszor direkt leesetem a karjaiba, túl közel állta hozzá, meg is öleltem de semmi. Nicket nem zavarta. Őt éppen szamócával etették „rajongói”. Ez pedig kezdett egyre jobban idegesíteni.

- A fenébe! –kiáltottam fel.

- Mi a baj? –ijedt meg Fernando.

- Semmi. Bocsáss meg. Azt hiszem ez a sport nem nekem  való. Azért köszi. –mondtam azzal egy puszit nyomtam az arcára, s már indultam is Nick felé.

Karba tett kézzel megálltam előtte, s ekkor ő szólalt meg:

- Nézzétek csak ki van itt, a féltékeny barátnőm. –szólt nevetve. – Hát lányok, ennyi volt mára. –mondta, azzal intett a lányoknak, akik csalódottan álltak fel, én pedig leültem mellé.

Ő várakozóan nézett rám.

- Jól van kimondom! Vesztettem. És igen, nagyon zavart az amit csináltál. Tessék. Nyertél. Most boldog vagy?

- Ha tudnád mennyire! –mosolygott és átkarolt. – Epret? –mutatott fel egy szemet, mintha mi sem történt volna.

- Jöhet. –forgattam a szemeimet mosolyogva, ő pedig elkezdett etetni.

Egy kis idő múlva Nick felvetette, mi lenne ha egy kicsit körülnéznénk a környéken. Merthogy, 1 körül úgysem lehet fürdeni. Végül is igaza van. Felkaptam a ruha fölé egy lenge tunikát, amit szintén magammal hoztam (na ugye, mondtam én, hogy kell?) majd a telefonomért nyúltam a táskámba, de nem találtam.

- Nick! Te jó ég! Ellopták a telefonomat! –ugrottam fel, s össze-vissza szaladgálni kezdtem a plédünk körül.

- Hé-hé. –kapott utánam. – Nyugi nem lopták el.

- Nem? -megkönnyebbülten ültem vissza. – De akkor hol van? –ugrottam volna fel megint, de erősen fogott.

- Nyugi már. –nevetett. – Én csak azt szerettem volna, ha senki nem zavar meg minket, így a kocsiban hagytam mindkettőnkét.

- Hogy senki ne zavarjon meg? –ismételtem elérzékenyülten.

- Nekem is fontos ez a nap, nem csak neked. –emlékeztetett, majd lágyan megcsókolt.

Hát egy biztos, nem mindenhol terem ilyen srác.

Mikor ajkaink szétváltak, akkor sem akartam elengedni. Fejemet a vállára hajtottam, s úgy öleltem át. Soha nem engedtem volna el, de ő hamar megzavarta a pillanatot.

- Én is szívesen ülnék itt tudod, de nem úgy volt, hogy sétálunk egyet? –mosolygott rám, én pedig egy sóhaj kíséretében el is engedtem és a pénztárcámat kezdtem keresni a táskámban.

- Nick! –sikítottam. – Eltűnt! A pénztárcám, ellopták! –ugrottam fel újra, s idegesen keresni kezdtem.

- Vicky! –kezdte Nick.

- Nem ez nem lehet igaz, egy csomó pénz volt benne, meg  a papírjaim, meg a kártyám a fenébe. –szitkozódtam.

- Vicky nem lopták el.

- Micsoda? Nick ez is te voltál? –néztem rá megütközve.

- Hát igazából igen. Tudom, hogy úgyse engedted volna meg, hogy meghívjalak valamire, de sajnos így nincs más választásod. –kacsintott rám.

- Nick! –szóltam rá dühösen. Belenéztem a táskába és észrevettem, hogy még valami eltűnt.

- Te kivetted a fürdőruhámat is? –döbbentem meg. –Miért?

- Ugyan már Vicky! –nevetett fel. –Alig fért bele a táskába. Meg egyébként is minek kettő? Engem nem zavarna, ha szakattban lennél. –tette hozzá és tekintete a melleimre tolódott.

- Te perverz! –vágtam hozzá a táskát, majd bosszúsan folytattam: - Ezért pakoltam annyi ideig…

 

A sétánk során rá kellett döbbennünk Sydney ezen oldalán nincs túl sok látnivaló, kivéve persze a partot. Itt leginkább álomszép házakat láttunk, de éttermet nem sokat. Végül egy Sean’s Panorama nevű helyen ettünk, aminek teraszáról a végtelen óceán tárult a szemünk elé. Persze ő fizetett, s mikor intett a pincérnek kérve a számlát, láttam rajta, ez mekkora örömmel tölti el. Elvégre ő olyan tipikus „lovagias” srác.

Kilépve az étteremből, összekulcsolt kezekkel sétáltunk az utcán. Eddig minden úgy volt ahogy terveztük. Csodálatos. Hirtelen eszembe jutott egy dolog, amit már a kocsiban megakartam kérdezni.

- És mondd csak, mi a holnapi program?

- Igazából nem terveztem semmit, - kezdte – de egy váratlan telefonhívás hatására meggondoltam magam. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a vidámparkba. Az garantáltan egész napos program. –kacsintott rám.

- Tényleg ennyire zavarna, ha találkoznék Josh-al?

- Nem, de amíg itt vagyok, azt szeretném ha annyi időt töltenénk együtt amennyit csak lehet.

- Azt hiszem ezzel én is tökéletesen egyetértek.  –bújtam oda hozzá.

Ekkor hatalmas sikítást hallottunk, s gyorsan hátrafordultunk. Körülbelül 8 tini futott felénk őrült tempóban.

- A fenébe! –szitkozódott Nick. – Ettől tartottam. Hogy lehet az, hogy még hátulról is felismernek?

- Hiába, túl jellegzetes hátsód van. –suttogtam neki kuncogva, mire ő is felnevetett.

A lányok odaértek és megszeppenve mosolyogtak, mire a legtalpraesettebbnek látszó előrébb állt és megkérdezte, hogy kaphatnának-e autógrammot. Nick mindenkinek aláírta, a cetlijét, a telefonját, vagy a karját, ki mit mutatott, majd utána visszaállt mellém és összekulcsolta a kezeinket. Ez kiváltotta a lányok rosszalló tekintetét, de nekem kifejezetten tetszett. Ezután az elől álló lány megkérdezte, hogy közös képet is csinálna- e velük, külön kihangsúlyozva azt, hogy csak „ő”. Én erre már álltam is félre, de nem engedett.

- Sajnálom, de ma csak a barátnőmmel fényképezkedek és ahogy hallottam az neked nem felel meg szóval… - s, már fordult volna meg. Döbbenten néztem rá.

- Nick, nem kell ezt…- suttogtam.

- De igen. –szólt közbe. – Emlékszel? Ma mindent együtt csinálunk. –mosolygott rám.

- Várj! –kiáltottak. – Vagyis, várjatok! –néztek végre rám is, mire gúnyosan felhorkantam. Mindegyikükkel csináltunk képet külön, külön, aztán meg néhány csoportosat, mire végeztünk. Már szinte menekülve siettünk el tőlük, de azt még hallottuk, ahogy elkezdenek kitárgyalni engem.

- Legalább várnának amíg nem hallom. –bosszankodtam.

- Ne is törődj velük. –szólt, akinek velem ellentétben csodálatos hangulata volt. Hiába, most dicsérte végig, minden porcikáját 8 lány… Így nem nehéz.

 

A „rajongótámadás” után sétáltunk még, azután újra a parton kötöttünk ki. Sikerült Nicket rávennem, hogy menjünk be a vízbe, s ott elértem azt amire egész nap vágytam: sikerült összevizeznem a haját. Ennek hatására 5 perces röhögőgörcs lett úrrá rajtam, mire ő elkezdett duzzogni, s végül a hajamba vágott egy kagylót. Persze nekem sem kellett több, én is elkezdtem dobálni mindennel, kagylóval, majd iszappal is. 1 óra múlva már úgy néztünk ki mint két iszapbirkózó. Azt hiszem, hogy én nyertem, mert Nick sokkal ramatyabbul nézett ki nálam. Neki lábai, felsőteste csupa iszap, de az arcára nem dobtam, csak egyszer a haját találtam telibe. Nekem csak a lábam volt iszapos, meg a hasam egy kicsit. Úriember lévén, fentebb nem dobott, s én ezt tökéletesen kihasználtam. Nevetve lehajoltam, s lemostam a lábam, meg a hasam, miközben Nick bentebb úszott, hogy tisztára mossa magát. Mikor kiértünk átkaroltam.

- Nyertem. –mondtam büszkén.

- Tudom. –nevetett rám.

- Te igazi úriember vagy. –pusziltam meg –de hiába akkor is győztem. Mellesleg, jól áll neked a barna.

 

A strandon már közel sem voltak olyan sokan, hiszen a strandóra szerint már 7 óra volt. Nekünk még nem volt kedvünk menni, s csak ültünk egymás mellett a pléden. A beálló csendet ő törte meg.

- Úgy éreztem ma magam, mint egy teljesen átlagos srác, aki a barátnőjével egyszerűen csak eltöltött egy napot. Kivéve persze a rajongókat.

Kedvesen rámosolyogtam, majd közelebb húzódtam hozzá.

- Tudod, mióta itt vagyok Sydneyben veled, úgy érzem mintha teljesen átlagos lennék. És hiányzik a zene, ezt nem tagadom, de ha visszamegyek ez az élet is nagyon hiányozni fog.

- Mennyiben volt ez más? –kérdeztem, s közben ujjammal elkezdtem hajával játszani.

- Teljesen. Los Angelesben minden a pörgésről, a hírnévről szól. Rengetegen álmodnak arról, hogy egyszer ott fognak élni, de ők nem tudják, hogy abban a városban a legnagyobb az önzés. Semmi nem számít csak a befolyásod és a kapcsolataid. Itt pedig minden olyan nyugodt és természetes. Paparazzik itt is vannak, persze, de azért Los Angelesben például jöttek volna utánunk az utcán.

- Szóval a zene az egyetlen oka annak, hogy visszamész? –kérdeztem, s nyakát kezdtem csókolgatni.

- Azért nem. Ott vannak a barátaim, a családom. Őket sosem tudnám ott hagyni. –válaszolt őszintén, s közben hagyta, hogy kényeztessem.

Állánál jártam, mikor abbahagytam, s lábamat áttettem a másik oldalára, s fölé térdeltem. Ő közelebb húzott magához, s hátamat simogatva, mellkasomat kezdte csókolgatni. Én közben ujjaimmal hasa kockáit jártam körbe. Ő végigcsókolta a nyakamat, majd mikor a számhoz ért egy pillanatra rám nézett, elmosolyodott, s forrón megcsókolt. 

Ekkor szabadult el a pokol. Hirtelen minden gátlásomat elhagyva, húzódtam még közelebb hozzá, s ajkaimat, mintha mágnes húzta volna, nem tudtam levenni övéiről. Soha ekkora tűz még nem égett köztünk, s ezt ő is érezte. Kezei hátamról egyre lejjebb vándoroltak, s végül elérték combomat, miközben én szenvedélyesen hajába túrtam.

- Talán…le….kéne…állni. –nyögte Nick, mikor ajkaink nem érték egymást, még sem hagyta abba. Nem sokkal később azonban gyengéden, de mégis határozottan, egy kicsit eltolt magától.

- Vicky, most hagyjuk abba. –szólt lihegve.

- De én nem akarom. –hajoltam újra közel hozzá. Nyakát csókolgatva éreztem, hogy megremeg, majd látva gyöngülését számat újból övére tapasztottam. Sajnos ez sem tartott sokáig, hamar összeszedte magát, s megint határozottan eltolt.

- Vicky, én egy szóval sem mondtam, hogy akarom, hogy fejezzük be, de muszáj. –nézett a szemeimbe, s látszott rajta mennyire nehezére esik ezt megtenni. Pár pillanatig egymás szemébe néztünk.

- Rendben. –csalódottan szálltam le róla. Minek nehezíteném meg a dolgát?

Elkezdtem összepakolni a cuccainkat, felvettem a tunikámat, mikor éreztem, hogy hátulról megölel.

- Most haragszol? –szólt lágyan, s maga felé fordított.

- Nem csak…csak csalódott vagyok. –néztem rá, s láttam szemeiben, hogy ő is ugyanígy érez. – És tudom, hogy te is az vagy. –tettem hozzá suttogva.

Nick nem mondott semmit, látszott rajta, hogy nem tud mit mondani. Egyszerűen csak közelebb húzott, s szorosan megölelt. Pár percig csak álltunk ott egymás karjaiban, majd kicsit eltolt, s homlokon csókolt.

- Menjünk jó?

Aprót bólintottam, s kézen fogva elindultunk a kocsi felé, otthagyva azt a helyet, ahol életem egyik legszebb napját töltöttem.

 

18. rész

Két nap, két rész nektek :] Cserébe várom a kommenteket  <3

 

18. rész

 

- Vicky, add ide kérlek a sót. -szólt apa.

 

Mosolyogva odanyújtottam neki, majd lopva Nickre mosolyogtam. Eddig minden rendben ment. Apa leginkább a zenekari dolgokról kérdezte Nicket, most pedig áttértek a turnéállomásokra. Elképesztő ezek ketten mennyire jól megértik egymást. Anyu és én egy ideig próbáltunk figyelni, de valahol mindig lemaradtunk. Minden helyet kibeszéltek, ahol mindketten megfordultak, de olyat is ahol csak az egyikük járt. Minden neves emlékművet, épületet, de még kávézót is kibeszéltek. Egy óra elteltével eljutottam arra a szintre, hogy legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Oldalra pillantok, s látom, hogy anya szempillái lassan lecsukódnak. Gyorsan belerúgtam a lábába az asztal alatt, mire hangosan felszisszent. Ijedten néztem Nickék felé, de feleslegesen féltem, ők éppen valami spanyol város főterének elrendezését kritizálták. Szememet forgatva néztem vissza anyura, aki megint csak alvás közeli állapotba került.

 

- Azt hiszem, mi most öhm… -próbálkoztam, de senki felém se nézett.

 

- Azt hiszem én és anya most… -próbálkoztam hangosabban, de megint nem sok eredménnyel.

 

- Oké, mi leléptünk -dörmögtem, majd felhúztam anyut, s a nappali felé vettem az irányt. Az ajtóból még reménykedve visszanéztem, de távozásunk fel sem tűnt nekik. Bosszúsan bementem a nappaliba, s fel-alá járkálva csak úgy jött belőlem a szitkozódás:

 

- Jaj, meséltem már neked a Bahamákon lévő kis üdülővárost, ahol egyszer a testvéreimmel voltam? Kit érdekel! De apa sem volt sokkal jobb! Az egyik üzleti utam során voltam már Japánban, nahát te is? Ugye milyen elképesztő ott minden! Anya! Mondd meg mit vétettünk! -huppantam le mellé dühösen.

 

- Nem tudom kislányom és kérlek ne sértődj meg, de ha ezt tudom soha nem hívom meg hozzánk vacsorázni. -csóválta a fejét.

 

- Ha én ezt tudom, sose mutatom be apának! Hisz ez szörnyű! -fakadtam ki.

 

- Ezek a férfiak. -ölelt át anya. - Jobb ha megszokod.

 

Duzzogva fontam össze a karom, azon töprengve most mit is csináljak. Hirtelen elmosolyodtam, s az ördögi terv kirajzolódni látszott az fejemben…

 

Miután mindent elintéztem visszaültem az asztalhoz, s Nick mosolyogva üdvözölt, de egy pillanat múlva már megint csak apával beszélt.

 

- Most már hiába mosolyogsz -szólt a bennem lévő kisördög. 10 perc múlva megszólalt a csöngő, s én azonnal mentem ajtót nyitni.

 

- Sziasztok! -ugrottam barátnőim nyakába.

 

- Helló! -mosolyogtak vissza.

 

- Szóval akkor mehet? -kérdeztem izgatottan.

 

- Show-time! -kiáltottam fel, s már indultunk is be. A lányok leültek az ebédlő asztalhoz, én pedig még gyorsan felszaladtam a laptopomért, majd csatlakoztam hozzájuk. Nem foglalkoztam Nickkel, ő is csak apuval törődött. Itt az idő, hogy bedobjam az adu-ászt.

 

- Szóval lányok, hogy tetszett a film? -fordultam feléjük vigyorogva.

 

- Nem is tudom hol kezdjük! Egyszerűen fantasztikus volt. Azt hittük elolvadunk a moziban. Az az írtó sok helyes pasi! Fenomenális volt.

 

- Ez jól hangzik. És kedvenc részetek van már?

 

- Hát hogyne lenne! Bár az egész jó volt, de mondjuk mikor Edward elhagyja Bellát azt  a részt nagyon szépre megcsinálták. Az is jó mikor Bella leveti magát a szikláról. -mondta Dolly.

 

- Igen-igen! Ott aztán Jacob felsőtestét látnád! Iszonyatosan jól néz ki.

 

- És mikor a végén Edward megakarja öletni magát! Az nagyon romatikus lett. Ő is nagyon helyes.

 

Kicsit oldalra néztem, s Nick kérdő szemeivel találtam szembe magam. Ártatlanul rámosolyogtam, majd mit sem törődve vele, visszafordultam a lányokhoz.

 

- És kinek ki a kedvence?

 

- Nekem Jacob! Ő annyira jól néz ki.

 

- Azt hiszem én Edward párti vagyok. Ő egy isten. Csak kár, hogy ilyen pasik a valóságban nem léteznek. - mondta Sue.

 

- Hát igen. Nagy kár. -fordultam Nick felé, aki továbbra is csak nézett, de ezúttal tekintetében fájdalom bujkált. Gyorsan elkaptam a tekintetem, majd kézbe vettem a laptopomat.

 

- Kinek van kedve néhány álompasit nézni a gépen? -nevettem rájuk.

 

- Jöhet! -lelkendeztek, majd gyorsan mögém álltak. Volt ott, Orlando Bloom, Chase Crawford, Enrique Iglesias, Gabe Saporta és persze Robert Pattinson és Taylor Lautner, hogy csak a legjobbakat említsem. Eközben apa elköszönt Nicktől, mivel fontos hívást kapott, így ő csak ült ott, s hallgatta milyen zagyvaságokat hordunk össze. Őszintén kezdtem megsajnálni. Ekkor anya is szólt, hogy elpakolna az asztalról. Sóhajtottam, egy nagyot, majd a lányok felé fordultam:

 

- Öhm nem lenne baj, ha most -fejemmel az ajtó felé böktem. Ők azonnal vették az adást. Felálltak, elköszöntek, s már indultak is. Magamon éreztem Nick tekintetét, de én nem tudtam ránézni. Csak megfogtam a laptopomat, s felvittem a szobámba. Odafent, tanácstalanul beletúrtam a hajamban. Talán most túl messzire mentem…Nyertem a Nickkel szembeni csatában az biztos, de akkor miért nem önt el a győzelem öröme? Azt hiszem komolyan megbántottam. Az a tekintet amivel rám nézett…felidézni is rossz. Erőt vettem magamon, s megfordultam, hogy lemenjek és bocsánatot kérjek tőle, de az ajtóban ő már várt rám.

 

- Nick! -lepődtem meg. - Én nem hallottam, hogy itt vagy. -mondtam a szemeibe nézve.

 

- Mit számít, az neked ha tudod, hogy itt vagyok vagy sem? -kérdezte gúnyosan. - Így se-úgy se veszel figyelembe. -utalt a nem rég történtekre.

 

Na jó nem volt szép amit tettem, de azért ő se a megtestesült ártatlanság!

 

- Hogy én nem veszlek figyelembe? Nem is tudom, ki volt az aki egy óráig felém se nézett és még az sem tűnt fel neki, hogy elmentem az asztaltól! -nem akartam kiabálni, de teljesen elvesztettem a fejem.

 

- Sajnálom, én szoktam figyelni arra akivel beszélek! És egyébként is te akartad annyira, hogy apukáddal jóban legyek! Ami mellesleg megjegyzem sikerült is! -ordított vissza.

 

- Ó szóval sikerült? -kérdeztem gúnyosan. - Tudod mit akkor menjél oda hátha tudtok, még beszélgetni egy kicsit és hagyj engem békén! -kiáltottam rá, s ujjammal az ajtó felé mutattam. Ő azonban ahelyett, hogy kiment volna, elém lépett. Olyan közel volt hozzám, hogy mellkasunk mindenegyes levegővételnél összeért.

 

- Tényleg ezt akarod? -kérdezte, s szemei villámokat szórtak.

 

- Igen, ezt. -feleltem gondolkodás nélkül, s újból az ajtó felé mutattam.

 

- Rendben. -lépett hátrébb, majd hátra sem nézve kisétált az ajtón.

 

- A fenébe! -vertem az öklömet a falba, majd, arcomat kezeimbe temetve lehuppantam az ágyra.

 

- Kicsim, jól vagy? -hallottam meg apa meglepett hangját. - Hol van Nick?

 

- Én nem ezt akartam… -nyöszörögtem, majd átöleltem.

 

- Kicsim, Nick kedves srác és nagyon szeret téged. Szerintem ha sietsz még eléred.

 

Felnéztem, mire bátorítóan rám mosolygott, én pedig már rohantam is. Le a lépcsőn, mint egy őrült, majd ki az utcára.

 

- Ne, ne várjon még! -kiabáltam az előttünk elhaladó taxinak, de már késő volt, a kocsi már az utca végénél járt.

 

- Ne Nick…ne -mondtam elhalóan, majd tehetetlenül térdre rogytam. - Ne menj el… -suttogtam halkan.

 

- Vicky. -hallottam meg mögöttem azt a hangot amit testem, lelkem mindenem hallani akart. - Itt vagyok.

 

- Nick! -zavarodottan álltam fel, fordultam meg. Nem, nem csak képzelődtem, valóban ott állt mögöttem.

 

- De én…-kezdtem dadogva- a taxi…azt hittem elmentél.

 

- De hát Vicky én nem is taxival jöttem. -nézett rám furcsán.

 

Gyorsan a felhajtóra pillantottam, s valóban a fekete telepjáró ott is állt.

 

- Nem…nem te voltál a taxiban? -kérdeztem még mindig zavartan.

 

- Nem Vicky én itt vagyok.

 

Úgy artikulált, mintha egy bolondhoz beszélne. És lehet igaza van, érte igenis megbolondulok.

 

- Nick -rohantam oda hozzá. - Én úgy sajnálom, nem akarta…- ujját az ajkamra téve elhallgattatott.

 

- Semmi baj. Én is hibáztam. Felejtsük el jó?

 

Bólintottam, majd megint csak hozzábújtam. Pár perc múlva egy kicsit eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, majd beszélni kezdtem:

 

- Csak, hogy tudd, te számomra helyesebb vagy bárkinél. És lehet, hogy nem mondom gyakran, de nagyon sokat jelentesz nekem. Szeretlek.

 

Ez nekem sokkal többet jelent egy szónál - ,s ezt ő is tudja. Ezt még sohasem mondtam neki, mert nem voltam még kész rá, de ragyogó barna szemeibe nézve tudtam, hogy a lehető legtökéletesebb pillanatot választottam. Mikor meghallotta mit mondtam, egy pillanatra megdöbbent, majd elmosolyodott ,s kezével végigsimított az arcomon.

 

- Tudod bármennyire makacs és kiismerhetetlen nőszemély vagy, én is szeretlek. -szólt mélyen a szemembe nézve, majd magához húzott és szenvedélyesen megcsókolt.

 

 

17. rész

17. rész

 

- Szóval minden rendben van köztetek? -szólt Dolly mosolyogva.

 

Nem feleltem, csak vidáman kortyoltam egyet a koktélomból. Éppen létfontosságú pletykadélutánunkat tartottuk a lányokkal, kedvenc koktélbárunkban a Gazebo Wine Gardenben. A legnagyobb téma persze a tegnapi események voltak.

 

- Ugyan már, mit kérdezel? Nézz csak rá! Mióta itt van csak mosolyog! -nevetett Sue. -Ma is fogtok találkozni?

 

- Nem tudom. Azt mondta, ma valami dolga van, de délután lehet eltud szabadulni.

 

- Akkor a mai napból sem lesz semmi. -csóválta a fejét Dolly.

 

- Ezt, hogy érted? -mosolyogtam rá. A lányoknak igazuk volt, semmi nem tudta levakarni az arcomról a mosolyt.

 

- Azt terveztük, hogy elráncigálunk moziba, megnézni az Újholdat. Hiszen ott van Taylor Lautner kockás hasa, Robert Pattinson teljes egészében plusz még ráadásban egy csomó félmeztelen vérfarkas, akik elterelhették, volna a figyelmedet Nickről. De ahogy látom -nézett felém lesújtóan -ez teljességgel lehetetlen.

 

- Sajnálom lányok, de ma tényleg nem. Viszont majd úgyis beakarom nektek mutatni őt. Akkor elmehetünk moziba…csak ne ezt a filmet nézzük. Szerintem kikészülne tőle.

 

- Miért? -csodálkozott Sue.

 

- Talán nem örülne neki, ha a barátnője ott olvadozna a mozivászon előtt más pasikat bámulva. -adtam meg neki a kézenfekvő választ.

 

- Igazis. Akkor erről lemaradsz.

 

- Úgy tűnik, de majd meséljetek el mindent!

 

- Alap -nevettek rám.

 

Pár perces csönd után Dolly szólalt meg bátortalanul.

 

- Öhm Vicky…szóval szeretnénk, vagyis szeretnék kérdezni valamit. -kezdte, Sue tiltakozó tekintete ellenére is. - Te nem félsz attól, hogy mi lesz ha elkezdődik a suli?

 

A mosoly amit már lassan egy napja nem lehetett levakarni az arcomról, hirtelen eltűnt.

 

- Hogyne félnék. -válaszoltam egy rövid hallgatás után, s tanácstalanul beletúrtam a hajamba.

 

- El sem tudom képzelni, mi lesz majd. Két hét múlva iskola, s Nick már csak 1 hétig marad. Ennyi időt elvesztegettünk most, ahelyett, hogy együtt lettünk volna. De most már mindegy, legalább ezt az egy hetet használjuk ki.

 

- Szerinted szakítani fogtok?

 

Mondanom sem kell, számomra kényes témához érkeztünk. Számtalanszor feltettem már magamnak ezt a kérdést.

 

- Nem tudom, tényleg nem. Erről még nem igazán beszéltünk. Most csak szeretném kiélvezni az időt amíg itt van. -mondtam, s kényszeredetten elmosolyodtam, de ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni.

 

- Lányok én azt hiszem megyek. -álltam fel hirtelen. -Estére jó mozizást! -köszöntem el tőlük és már rohantam is. Nem tudom hova, nem is érdekelt, egyszerűen csak egyedül szerettem volna lenni. Találtam egy parkot, ahol gyorsan leültem egy padra, s gondolkozni kezdtem. Persze tudtam én, hogy eljön majd a pillanat mikor elmegy, valahol mélyen motoszkált ez a gondolat a fejemben, de sikerült elrejtenem -egészen eddig.

 

- Valami baj van kislány? -jutott el a tudatomig valami hangfoszlány, de nem foglalkoztam vele. Vajon tényleg szakítani fog majd velem, ha elmegy? Megérteném, hiszen Sydney és Los Angeles között hatalmas távolság van. És egy távkapcsolat…amúgy is kétséges. Ha bírnánk is, vajon meddig? Haragudtam magamra. Miért terhelem magam ilyen gondokkal? Még van egy hét és igenis kifogom élvezni. Megráztam magam, s gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből -több, kevesebb sikerrel. Ekkor éreztem, hogy valaki megragadja a vállam. Az érintéstől összerezzentem, s felnéztem. Ijedten hőköltem hátra, ugyanis egy fogatlan, félmeztelen öreg nézett rám, aki a leheletéből ítélve már megjárta a szemben lévő kocsmát. Undorodva mértem végig. Meg kell jegyezni ezerszer inkább egy vérfarkas csupasz hasát néztem volna a moziban, mint ezt élőben.

 

- Olyan egyedül vagy kislány, ne vigyelek el? -mutatott ütött-kopott robogójára.

 

- Sajnos nem vagyok egyedül. -löktem el undorodva a kezét. Az ilyen részeg öregektől egyáltalán nem féltem, találkoztam már rosszabbakkal is. Gyorsan felálltam, s leintettem egy taxit. Már megint ezzel megyek haza. Azt hiszem taxi függő lettem. Nem baj csak anya meg ne tudja -gondoltam mosolyogva azzal bemondtam a címet.

 

- Vicky végre itt vagy! Na, hogy tetszettek a cuccok amiket vettem?

 

- Jaj, anya az a táska gyönyörű! De tényleg. Méghozzá új kollekció. Csúcs vagy -adtam neki egy puszit. - Arra gondoltam mi lenne ha együtt mennénk el vásárolni? Hisz olyan rég voltunk már ketten.

 

- Ajaj, valaki itt nagyon akar valamit, vagy nagyon boldog. -nevetett anya. - Rendben van majd elmegyünk. Ma találkozol Nickkel?

 

- Délután lehet átjön. -mosolyogtam.

 

- Ide? Te jó ég, hiszen ez a ház egy romhalmaz! -kiáltotta, majd megfordult, s már csak a távolodó hangját hallottam: -a konyhában fel kell söpörni, a nappaliban az asztalt le kell mosni, igen meg még ott vannak a virágok is…

 

Nevetve csóváltam a fejem, majd kezembe vettem az aznapi újságot. Pont az amire számítottam. A tegnapi tengerparti képek rólunk és a szalagcím: „Lencsevégre kaptuk az álompárt”. Wow. Tehát már álompár is vagyunk. Idióta újságírók-csóváltam a fejem mikor megszólalt a telefonom. Láttam, hogx Nick az, s mosolyogva vettem fel.

 

- Szia!

 

- Szia Vicky! Mondd csak láttad már a mai újságot?

 

- Pont azt nézem. -nevettem el magam.

 

- Én mondtam, hogy ez lesz.

 

- De nem baj ugye?

 

- Dehogyis. Ha neked nem, nekem sem. Én már amúgy is megszoktam.

 

- Nekem semmi bajom sincs vele. Hagy irigykedjenek csak az emberek.

 

Halk nevetését hallottam majd megkérdezte: - Most otthon vagy igaz?

 

- Persze. -válaszoltam félvállról majd újra az újságra tereltem a szót: - Amúgy mit írnak a cikkben?

 

- Azt, hogy micsoda mázlista vagy, hogy velem randizhatsz.

 

- Na ne máár…-nevettem el magam, de ekkor megszólalt az ajtócsengő. - Várj egy kicsit, valaki éppen a legjobbkor akar bejönni -morogtam sötéten. Kinyitottam az ajtót, felkészülve arra, hogy kiosszak valakit, mikor egy vigyorgó Nickkel találtam szembe magam.

 

- Te itt ilyenkor? -dadogtam döbbenten.

 

- Azért ne kövezz meg érte. -mosolygott rám, majd egy gyors puszi kíséretében belépett az ajtón, én pedig földbe gyökerezett lábakkal néztem utána.

 

- Vicky ne csináld már, mi történt veled? -nyúlt felém, s magához húzott.

 

Még mindig nem szóltam semmit, csak néztem boldogan csillogó szemeit, s arcát, azt az arcot amit szinte mindig magam előtt látok.

 

- Hoztam neked valamit. -szólt, azzal a háta mögül előkapott egy szál vörös rózsát. Láthatóan várta a reakciómat, de én még mindig csak megkövülten álltam mellette.

 

- Vicky! -kezdett el szólongatni.

 

- Én csak….-kezdtem el bizonytalanul, majd kézbe vettem a  rózsát, s úgy folytattam- a cikk írójának igaza volt, tényleg szerencsés vagyok, hogy veled lehetek.

 

- Ugyan már Vicky! -csóválta a fejét- eddig ez nem volt nyilvánvaló?

 

- Héé -löktem oldalba.

 

- Csak vicceltem- csak vicceltem. -tárta szét karjait nevetve, majd magához húzott, s gyengéden megcsókolt.

 

- Nick te meg mit keresel itt? -hallottam meg mögöttünk anya hangját.

 

Megfordultam, s igen nevetséges látvány tárult a szemem elé. Anya a régi szakadt mackójában, sárga gumikesztyűvel a kezén, védőhálóval a haján nézett vissza ránk. Nevetésemet próbáltam köhögésbe folytani, nem sok sikerrel. Nickre pillantva láttam, ahogy ő is arcizmaival küszködik.

 

- Mrs. Couteau -köszönt illedelmesen. - Remélem nem zavarok.

 

- Nem, dehogy, csak azt hittem később jössz. -motyogta zavarában és kapkodva vette le fejhálóját, s kesztyűit. - Mintha valaki azt mondta volna, hogy csak később jössz. -nézett rám szúrós szemekkel, mire én ártatlanul rámosolyogtam.

 

- Igen, úgy volt, csak hamarabb végeztem.

 

- Értem, nos kedves Nick…ha ráérsz akkor ma itt maradhatnál vacsorára, merthát szívesen megismernénk téged -próbált anya kilábalni a kellemetlen szituációból.

 

- Jól hangzik, köszönöm a meghívást.

 

- Remek, remek akkor neki is kezdek valaminek. Szereted a lasagne-t?

 

- Persze.

 

- Akkor jó. -mosolygott, s már viharzott is vissza a konyhába.

 

- Na ez kínos volt. -szólaltam meg kuncogva.

 

- Az, de anyukád egész jól kezelte -nevetett ő is.

 

- Jóhogy, már nagy gyakorlata van benne. Én is tőle örököltem a gázos szituációkba keveredést -mondtam majd felmentünk a szobámba.

 

- Wow. -szólalt meg amint felértünk, majd posztereim elé állt.

 

- Tudhattam volna, hogy egy Alkonyat fannal van dolgom -mutatott a képre mosolyogva.

 

- Hát igen. -léptem mellé - ,de most nézd meg…itt van Jacob aki mindvégig kedves Bellával és olyan izmai vannak amikre lányok milliói buknak, persze én nem -tettem hozzá Nickre pillantva, aki persze csak gúnyosan felhorkant. - Aztán meg Edward aki egyszerűen úgy tökéletes ahogy van, főleg mikor mosolyog, na akkor nagyon édes és ő is izmos, de persze nem mintha nekem ő bejönne, tudod a többiek ezeket mondták- tettem hozzá megint csak gyorsan.

 

- Oké- oké ezt inkább hagyjuk. Azt hiszem ennyi elég lesz. -nevetett rám, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Tehát nem haragudott meg.

 

- Te szereted Christina Agulierát? -hallottam meglepett hangját.

 

- Persze. Miért?

 

- Semmi, csak ő régen volt a toppon.

 

- Tudom, de én nagyon szeretem a zenéjét.

 

- Azért több poszterre számítottam- jött oda mellém és átkarolt. - Pár félmeztelen focista, meg néhány forma1-es pilóta…meg amúgy is én hol vagyok?

 

Nevetve forgattam a szemeimet. Jól van beismerem, néha nagyon is egoista és idegesítő, de én így szeretem…